Benkő tanár úr. Alacsony. Kissé hajlott hátú ember.
Hatalmas, olykor véreres szemek arcában. Nyugtalan tekintet. Gyors mozgás. Erős
hang. Szenvedélyes magyarázat a kémia, a biológia tényeiről. Néha gúnyba
csapott át a vallás igazságait, a hit gyakorlását illetően. Türelmetlen volt a
hanyagokkal, tudatlanokkal szemben. Nagyra becsülte az érdeklődést, a
közösséget kedvre derítő vicceket. A diákot előtte kedvessé a szorgalom és
tudás tette. Aki nehézkesen tanulta természettudományos tantárgyait vagy a
szorgalom hiányát tapasztalta, azzal éreztette elmarasztaló véleményét. Ilyen
voltam én is. Ezért lepett meg, amikor az egyik szünetben nevemet kiáltotta és
utasított:" Menj a szertárba! "

   Vajon miért? Mit akar, hiszen a szertárban még addig nem voltam. Utánam jött.
Az ajtót becsukta.

- Pista vigyázz! Figyelnek. Miért állsz ünnepségeken az első sorban? Arcodon a
mosolyt gúnynak vélik. És nem tapsolsz lelkesen. Vigyázz magadra! Sok az
ellenséged, mert nem titkolod, hogy érettségit követően  a teológiára
akarsz menni.

Óvatos légy!

  Hallgattam, hallgattam. Pont az ateista Benkő tanár úr ennyire jóindulatú
hozzám? Megköszöntem, ígértem, majd vigyázok.

  Néhány hónap után, mivel minden reggel mentem a templomba ministrálni, a nem iskolai
illetékesek forróvá tették körülöttem a hangulatot. Görög óráról hívott ki az
igazgató, hogy azonnal menjek a városházára. Mentem. Ott az Államvédelmi
Hatóság irodájában (zárt ajtók mögött) figyelmeztettek: " Megbuksz az
érettségin, ha tovább folytatod a templomba járást, és ha újra azt mondod az
osztályfőnöknek, hogy  a teológiára jelentkezel."

  A naptár 1950-t
írt...

  Jött a félév.
Osztályzás. Több tárgyból alacsonyabb osztályzatot kaptam, mint amit eddig
éveken át megérdemeltem. Ez nem lepett meg, mert a nem iskolai hatóság ezt is
előre jelezte. Természetrajzból azonban kettőt ugrott fölfelé osztályzatom,
melyre tudásom és szorgalmam miatt érdemtelen voltam. Nem értettem. Miért? És
pont Benkő tanár úr értékelt így? Kérdésemre hamarosan megkaptam a választ.

Egy
napfényes délután összetalálkoztam a tanár úrral. Szorongás, hála keveredett
szívemben, tisztelettel.

- Jó napot, tanár úr.

- Jó napot, fiam.

  Elmentünk egymás
mellett. Néhány lépés után hallom,hogy utánam kiált.

- Várj!

 Visszamentem. Egymás
szemébe néztünk.

- Észre vetted?

- Igen. Köszönöm.

- Most kezdjél nagyon tanulni. Szégyent ne hozzál rám! Tudod miért adtam két
jeggyel jobbat, mint amit érdemelnél?

  Valamikor Sárospatakon az egyházi gimnáziumban, annyi idős koromban,
mint te vagy most, mondani mertem, hogy nincs isten. Meggyőződésemért el
akartak távolítani az iskolából. Te hiszed az istent. Én ma sem. De becsülöm
azt, ha valaki meggyőződését bátran vállalja. Téged a hitedért bántanak. Én
becsüllek. Mást nem tehetek érted. Tanulj és minden körülményben meggyőződésed
szerint élj!

- Igen - mondtam, bár hang alig jött ki a számon. Görbe botját megemelte,
huncutkásan rám mosolygott, mint aki cinkosságot vállal a másikkal valami
jóban. Szótlanul elindultunk az utcán ellentéte irányban. Most már tudom, az
emberi kapcsolatok lényegét tekintve egy irányba vittek lépéseink...

  Benkő tanár
úr... Kissé hajlottan áll azóta is mellettem, ha rá gondolok, s könnyedén látom
hatalmas, nyugtalan szemeit. Őrzöm szavait és amit tett velem, nem felejtettem
soha. Akkor ő készített fel a "hívők és nem hívők" párbeszédére. Egy
életen át befolyásolt abban, hogyan beszélgessek a tőlem eltérő világnézetű
emberrel, hogyan dolgozzam együtt hitben közömbös, vagy hitemtől eltérő hitű,
vagy ateista embertársaimmal. Az elmúlt életem 65 évében számtalanszor nem
értették, miért vagyok előítélet mentes, miért törekszem tárgyilagos
tisztelettel közelíteni, kapcsolatot teremteni a világnézetemtől, hitemtől
eltérő emberekkel. Ha most találkozhatnék a tanár úrral, ezt mondanám neki:

- Benkő tanár úr, köszönöm! Példája irányított, akár papként, akár
hivatalnokként, akár polgármesterként  vagy éppen a baráti kapcsolatokba
kerültem az emberekkel. Egyforma tisztelettel voltam más hitű, világnézetű
ember iránt, és a velem azonosan hívő, vagy gondolkodó iránt. Megjelent
-javarészt életbölcseleti- könyveim jellemzőjeként látják a lektorok és az
olvasók, hogy előítélet mentesen  szólnak az emberekhez. Senki nem
gondolja, hogyan is tudhatná bárki, hogy miért is vagyok hálás Tanár Úrnak.
Köszönöm!



   (Természetesen nem minden sikerült az életemben, de örömmel tölt
el, hogy minden körülményben meggyőződésem szerint éltem és élek.)