Maroknyi semmiből faraglak, görcsös óhajok tartják késemet. Régről közös titkaink vannak, s együtt kiássuk azt, mit más temet.
Harang zúg, és a templom ablak szent zászlókat lengetve integet. Galamb búg: hangja fény a vaknak, s könnyezve ámul az, ki még szeret.
Olcsón adok hitelt magamnak, s megvámolom a képzelgésemet. Szememnek szó, lelkemnek abrak, s a kényszer korcs szülöttje rám nevet.
|