IV.

Háború jött,
nagy háború,

örvendett a sátán:

halottak és sebesültek

egymás hegyén-hátán.

Néha majdnem megőrültem

rengeteg vér láttán.

Egy nap aztán harcoltam
is,

mert jött az ellenség,

erdő zúgott körülöttünk

előttünk aknás rét;

mint az állat a csapdánál

úgy néztem szerteszét.

Nagyon halkan
závár kattan,

s a sűrű bokron át,

csövet láttam haloványan

s emeltem a puskát:

Én Istenem! Agyonlőttem

egy orosz katonát.

Lélegzete már
elillant,

a szeme megfagyott:

letérdeltem feje mellé,

s láttam, hogy már halott.

fiatal volt, úgy sajnáltam:

magamat láttam ott.

Szegény ember
volt úgy, mint én,

és tán volt családja,

vályogháza, egy kis földje,

kicsi Andriskája,

Anikója is volt talán,

aki hazavárja.

Gránát robbant,
vad tűz lobbant,

Istenem, de féltem!

Minden egyes pillanatban

azt hittem, hogy végem!

Mondták nekem: „Bátor legény!”

- Azóta sem értem.

Hátráltunk és
visszamentünk

a hegyeink mögé:

védtük hazánk s lőttünk vakon

a szovjetek közé.

Ám a gonosz győzött s így lett

Erdély az ördögé.