Bujkáltam és
menekültem,

hazáig futottam;

mindenütt csak a pusztulás,

bármerre is jártam.

Borzalom és iszonyat várt

barátom házában.

Részeg szovjet
katonákkal

volt tele a háza,

részeg volt a Durdukás is:

csak ivott a gyáva!

Tudtam én, milyen sors vár

szegény Julikára!

Úgy futottam
onnan el én,

mint akit kergettek,

majd az utam az erdei

házunkhoz vezetett.

Füst fogadott, gyász és korom:

a szívem remegett.

Az nem igaz,
hogy Anikó!

S Andriska sem lehet!

Ily iszonyú dolgot még az

ördög sem tehetett!

Biztosan csak hazamentek

túlélni a telet!

A kis házban
odalent az

apósom fogadott:

szeme megtört és az ágyban

anyósom szipogott.

„Gyere, ülj le, ha már itt vagy…”

- A hátam borsózott.

„Minek jöttél
vissza fiam…

jobb lett volna néked,

hogyha meghalsz a harcmezőn,

de marad a hited:

hogy boldogan él Anikó,

és kicsiny gyermeked.

Voltam ott fönt…
üszkös ház várt,

meg néma félelem.

Ne akarjad tudni, mi volt,

mondani sem merem.

Eltemettem, mind a kettőt…

Édes jó Istenem!”