Igaz, Jean Chardinből is kettő volt, a festő és az utazó. A fenti idézet
a XVIII. századi festőtől származik, akinek művészete és Mácz István egész életműve között rejtett és mégis nyilvánvaló
hasonlóságot talál e sorok írója.

Olyan korban élünk, mikor a
művészetek, a bölcseleti irányzatok, de még a hétköznapi tapasztalatok is az
életet nyűgnek, kiábrándítónak, sokszor eldobandónak kiáltják ki.

Modernkori betegségeink az
unalom, s az ebből fakadó életuntság.

Az idézett zsánerfestő és Mácz István művészete közt az
életigenlés és az életünneplés az összekötő kapocs. A festő színeket fest, az
író színekkel ír. Még a muzsikus is megszólaltatja az evilág színeit a
hangszerén, hisz tájakat, évszakokat, parkokat, ligeteket, tengert és folyót,
eget és földet minden nagy zenész újrateremt.

A lényeg ugyanaz: a világ nem
szürke, nem sötét, hanem gazdag és termékeny képe a teremtő akaratnak.

A magyar irodalom telve van
súlyos sorstragédiákkal. Már ifjúsági irodalmunk is a sorstól kegyvesztett
gyermekekről szól, regényirodalmunkra is a fájdalmas világlátás nehéz árnyéka
rakódott, s két nagy drámánk a dezilluziós világlátás kordokumentumai.

Ki ne emlékezne Bánk
felkiáltására: „Nincs a teremtésben
vesztes, csak én!” És ha mindez kevés lenne, akkor a XX. század egyetlen
igazán nagy filozófusa, Prohászka Lajos
a nemzetkarakterológiai vizsgálatában
kimondja a magyarságról a végső szentenciát, mely szerint a német az örök vándor, a magyar az örök bujdosó.

Több
mint egy évtizede vagyok Mácz István
műveinek olvasója. Talán azért is tartok ki könyvei mellett, mert a korszak
egyetlen olyan írója, aki ismét felemeli a szavát az élet nagyszerűsége mellett,
s van bátorsága csodát látni mindabban, amiről a hétköznapi embernek csak alig-fogalmai
vannak. Írásaiban van valami kiáltványszerű, de soha nem harsány.

Ahogy
újra elolvasom műveit, mindig felfedezem okosságát, megértését, s már régóta a
kellemes szentimentalizmusát is. Olyan ember, akinek mindig van egy története,
melyet úgy húz elő, mint bűvész a nyulat a cilinderből. A gyakorló olvasó
tudja, hogy mi fog következni, mégis lelkesen tapsol, mint kisgyermekkorában a
cilinderes bűvész attrakcióján. Mert a legjobb író kiszámítható. A meglepetést
nem a történet adja, hanem a stílus. Mégis figyelmesen meghallgatjuk, mert az a
meglepetés, hogy nincs meglepetés. Ahogy Chardin
mondja: ”Elégedjünk meg azzal, amink
van!” Ahogy Mácz István írja
legújabb könyvében az életről: „Egyszerűen
azért ajándék, mert csak úgy van.”

Vékony,
inkább karcsúnak mondható könyv egyszerű címmel: „Miért?” A főcímet alcím követi: „Tűnődések az élet értelméről” És a címlapon vérvörös szirmokon
megtorpanó harmatcseppek láthatók. Első látásra a vér és könny szimbolikája
jutott az eszembe. Talán az is. De inkább szépség és öröm az, amit
jelenthet.  Ennek megfejtését az író az
olvasó nyitottságára bízta. Vagy éppen az introvertáltságára.

Aki ismeri az életművet, tudja,
hogy keresztény szemléletű könyvet fog olvasni. Ráadásul katolikust, mélyen és
hitelesen vallásost.

Különös paradoxona a sorsnak,
hogy a legracionálisabb nemzetnek, a franciának van a legjelentősebb katolikus
irodalma. Még az olyan sátánosnak tartott költők, mint Verlaine, Rimbaud vagy
az erkölcsi romlást megmutató Baudelaire
Just Béla szerint a legnagyobb katolikus költők voltak. És Francis Jammes-ról vagy Paul Claudelről nem is beszélve, a nagy
megtérők, akik olyan idegennek tűnnek az ésszerűséget mindig hangoztató nép és
kor körében.

A magyar szellemtörténetben is
mindig voltak kimagasló katolikus papok, akiknek írásait művészetté érlelte
nyelvük, érzékenységük.

Pázmány Péter, Prohászka
Ottokár, Bangha Béla vagy Schütz Antal éppoly része irodalmi
életünknek, mint Balassi Bálint vagy
Harsányi Lajos. Vagy némi iróniával
legalább annyira, mint a teológus és irodalomtörténész Sik Sándor mellett a költő és drámaíró Sik Sándor.

Mácz István abban különbözik az elődöktől, hogy hiányzik belőle az
írói önzés „mindent jobban tudok”-attitűdje. Nem akarja tudatunkba plántálni a
hit igazságait, s ha meggyőzni is akar, nem a vita hevének izzó légkörével. Az
olvasás csendet követel, a megértés a csendes szó ad. Mácz István csendes
bölcsessége még annak is a legtöbbet adja, aki szkeptikus a hittel, vallással
szemben.

E könyvben nincs semmiféle
prédikációs hang, szerzőjében nincs meg az erre való hajlam. Szavai
összekötnek, egyberendeznek.

Mint a legjobb moralisták, szeret
másokat beszéltetni. Az író udvariasan maga elé engedi a másik írót, okosan
kérdez tőle, kikéri a véleményét, s még azt az empátiát is megengedi magának,
hogy egészen ellentétes korok, egészen más kultúrájú, szellemiségű íróit egymás
mellett szólaltassa meg.

A könyvet indító mottót a XI-XII.
században élt muszlim hitű, perzsa Omar
Khajjám és a XX. század nagy fizikusa,  a zsidó származású Albert Einstein idézete nyitja.

Khajjámot, akit a versolvasó Szabó
Lőrinc fordításából ismer, legalább akkora matematikus és csillagász volt,
mint költő. És Einsteinről is
tudvalevő, hogy fizikusi mivolta mellett a művészetek jelentős ismerője volt,
ugyanakkor a vallások terén meglehetősen szkeptikus.

A
legtöbb könyvet óvatosan és többnyire hosszan moralizáló bevezetés nyitja meg.
Ez az író vélt előjoga. A „Miért?”
című könyvben Mácz István azzal a
szellemes paradoxonnal indítja az olvasás útjára
az olvasót, vajon felteszi-e  azokat a
kérdéseket önmagának, amiket az írótól vár el.

A szöveg szövetébe versek vannak
belehímezve; könnyű, de nem könnyed fogalmi líra. Ebben is rendhagyó a hasonló
tartalmú könyvekhez képest.

Az
egyik legizgalmasabb fejezete a könyvnek egy hesienbergi gondolatból indul ki. A hírhedt természettudós nyilatkozata
az élet értelmét etikai kérdéssé transzponálja.

Albert Einstein a hitét – a tudománytörténeti irodalom szerint – a
tudományos munkák hatására vesztette el. Az olyan tudósok, mint Newton, Heisenberg a tudomány által
jutnak el etikai kérdések felvetéséhez.

Ennél a fejezetnél a Szerző az esztétikai „Szép/Szépség” kategóriát nem elsősorban
esztétikai, hanem vallási-etikai kategóriává szélesíti.

Az
újabb fejezetek során az írói magatartás átalakul, a nyelv megtelik
fogalmakkal, a társalgás beszélgetéssé alakul, komoly, de nem elnehezülő
beszélgetéssé.

Ugyanakkor metaforikussá is abban
az értelemben, ahogy a vallásos tartalmú írások bizonyos fogalmak jelentését
árnyalják, gazdagítják. Ilyen az élet labirintusjellege, ennek a sok ezer éves
metaforának az aktualizálása.

Innentől kezdve, de leginkább a „MI” VAGY „KI”? című fejezettől a mű
indirekt jellege egyre inkább direkt módon válik teologikussá. Maga a „MI” felcserélése „KI”-re pedig Pierre Teilhard
de Chardin teologikus elméletének egy részét közvetíti etikai-pszichológiai
síkon, mely szerint az anyagon túlmutató életenergiák - melyek teljességgel
erkölcsiek -, juttatják el az embert a személytelen „mi” helyett a személyesen megélhető és közvetve megtapasztalható „ki”-hez, Jézus Krisztushoz.

Az egész könyvet az emberi
szellem óriásaira való hivatkozások, és azok megidézése tartja össze. S még
ennél is jobban a szintetizáló író, Mácz
István bölcs, roppant olvasottságot feltételező világlátása,
szeretetközpontú tanítása.

Első
látásra úgy tűnik, hogy fizikusok, költők, ökológusok, teológusok,
pszichológusok adnak tekintélyt a könyvnek. De egyetlen lapon sem érezhető,
hogy az emberi szellem nagyjai önkényes seregszemléjét kapja az olvasó egy-egy
tétel bizonyítására. Mert valójában csak egy tétel van, mely a könyv utolsó két
sorának költőiségébe van dekódolva.

A
fejezetek rövidek, a szöveg finom architektúrája arányosan felépített, olvasása
közben nemcsak a bölcsességet, hanem az esztétikai szépséget is átélhetjük.
Divatos szóval azt mondjuk róla, „európai könyv”. Az európaiságát minden
divaton túl az európai szellem vérkeringésébe való belehelyezkedése adja. Apollinaire egyszer a Zone című versében azt írja: „ … L’Européen le plus moderne c’est vous Pape
Pie X…”. Ugyanezen analógia mentén bátran kijelenthetem, hogy Mácz István a legmodernebb írók egyike,
hiszen a több ezer éves igéket tudja a modern kor formanyelvére hangszerelni.

Vékony-karcsú
könyv megannyi tanulsággal.

Minden fajsúlyos gondolatisága
mellett könnyen olvasható. A költői lelkületű megtalálja benne a költészetet,
ahogy a tudományos kutatások iránt elhivatott olvasó a tudományosságot.

Én azonban mindezeken túl egy
újabb barátot.

A gyakorló vallásosságban élők
úgyis elolvassák a könyvet, hiszen hitükre visszaigazolást fognak találni.

A kétkedők számára izgalmas
gondolatgimnasztika vár, s különösen a stílust és az értelmi és érzelmi világ
egybekötését fogják rendkívüliként meglátni.

Én azonban mindig azon írókat
szerettem, akik a szeretet fogalmát, érzését és az élet törvényét össze tudták
kötni.

Mórát és Tolsztojt. És
mások, sokak mellett Mácz Istvánt.

Ki ne emlékezne gyermekkori
olvasmányából arra a végső szentenciára, mellyel Móra utolsó mondatként lezárja
művét: „- A szeretet az élet.”

És a Háború és béke nagyszerű soraira, melyben Tolsztoj ekképp beszélteti szereplőjét: „Én a szeretetnek azt az érzését éreztem, mely maga a lélek lényege, s
a melynek nincs szüksége tárgyra. Most is ezt a boldogító érzést érzem. -
Szeretni embertársainkat, szeretni ellenségeinket. Szeretni mindent, - szeretni
az Istent minden megnyilatkozásában.”

E
sorok írója pedig a második vagy sokadik olvasásra is egy okos és bölcs barátot
kap újra vissza minden bizonyosságon innen és szkepszisen túl. Mert kitől
kaphatna mélyebb és szeretőbb igazságot az ember, mint attól, aki szereti!