Szerelem Közép-Európában
A háború után gyakran lehetett olvasni, hogy olcsó cseléd azonnali belépéssel munkát vállal.
A villa, ahol éltem terjengős, ódon épületként maradt meg emlékezetemben, mely magasan állt az alant hosszan elhúzódó kertben.
A nagynénémnél nevelkedtem immár nyolc éve apátlanul és anyátlanul. Annyi mindent elfelejtettem, de a széles udvar a kert fáival és a bombaütötte hátsó lépcsőfeljáró kísérteties látványával ma is bennem él. S az is, ahogy a bejárat melletti kő-Krisztust apám mindig megsimította, mielőtt belépett volna a házba.
Ezalatt a szép Krisztus-fej alatt láttam először Őt.
Alig hallhatón jött fel, s közben óvatosan nézett jobbra és balra, nehogy meglökje a nagy lusta virágfejeket vagy egy-egy csosszanással meg ne zavarja az álmos falakat, melyek közönyösen viselték a jelen nyomorúságát.
Nagynéném szigorú, irántam könnyen elgyengülő asszony volt. Szerette erősnek, megközelíthetetlennek mutatni magát, ezért rövid, katonás mondatokkal beszélt, s azt is éles-nyers hangon mondta el. Néha úgy éreztem magam a közelében, mintha kaszárnyában lennék.
Emlékszem az első estére, ahogy pattogó mondatokkal beszél Hozzá a nagynéném, Ő pedig lehajtott fejjel hallgat. Okos szeme volt, keskeny válla, szép fehér keze, formás lába. Izgató volt, ahogy a balkezével átnyúlt a jobbválla fölött, hogy megigazítsa az egyik elszabadult fürtjét.
De leginkább a tekintete maradt meg bennem. A hatalmas szomorú szempár lesütve fénylett tompán, akár egy Modigliani-festmény lányarca, s ilyenkor bőrén kigyúltak az apró szeplők, melyek mintha az orra körül rajzó kis muslincák lennének. A szem, az orr és az ajak, mind puha ecsetvonással megfestett volt, mint amikor a festő beleszeret a modelljébe. Egész lényében volt valami leírhatatlan pasztellszerűség.
Reggel vörösesbarna haja és szép ajka határozta meg az arcát, alkonyatkor a szemöldökének íve, keskeny orra és az álla, este pedig sötét szeme és fehér mosolya.
Róla álmodoztam, de az álomnak ott kellett maradnia a fejben, a gondolatok párás dzsungelében, noha egyidősek voltunk, mély és igazságtalan szakadék húzódott kettőnk között.
- Nem tudom, mit bámulod folyton azt a lányt! Csak egy cseléd, egy kis parasztivadék – mondta nagynéném, s belém karolt. – Ha apád látná, hogy mit művelsz…
- De nem látja! – feleltem óvatos nyugtalansággal, majd csendesen folytattam. – A saját életem felett én rendelkezem.
- Nőj már fel, fiam! – mondta szomorúan, mire én bólogattam, s halkan mordultam:
- Igen, egyszer meg kell majd öregednem és el kell hülyülnöm. De addig élni akarok, szeretni azt, ami szépséggel bizserget és jót ad.
- De hiszen ebben a lányban egyik sincs meg. Közönséges és ostoba.
- Ebben a lányban sokkal több a szép és jó, mint bárkiben és bármiben – válaszoltam. – Maga ezt úgysem értheti, mert magának csak az irigysége és a lábfájása maradt meg.
Tudtam, hogy megbántottam, de csak akkor éreztem, hogy mennyire, milyen felelőtlenül, amikor ellépett mellőlem, majd eltűnt kert fái között.
Így megmaradt nekem Ő a halk és finom igézetével, ahogy hajladozott a kis konyhakertben vagy halkan csörömpölt a konyhában az ónnal foltozott edények közt.
Kiosontam utána a kertbe, mikor pihenőt kapott. Kilestem a titkai, ahogy leült a fűbe, énekelt egy kopott, szakadozott zsoltároskönyvből, a szomszéd beteg macskáját gyógyítgatta, amitől én undorodtam. Vasárnap templomba ment, szombaton, délelőtt a saját ruháit mosta, délután a várost járta ismeretlen és tévelygő utjain. Egyszer utánaszöktem, hogy kilessem. A vasútállomásra ment, s ott állt hosszan, nézte az induló embereket. Az érkezőkkel nem törődött.
Egyszerre észrevett. Messziről is láttam sápadtságát, s mikor felé indultam, ajkának könnyű remegése szánalmat keltett bennem.
Attól félt, hogy elárulom titkát.
- Kérem, ne mondja el a nagynénjének!
- Mit? Hogy meg akar szökni tőlünk?
- Nem tudnék. Nem akarok és nem lehet. Csak a vágyat kell eltitkolnia!
- Annyira rossz nálunk?
- Nem, egyáltalán nem. Van ennem, van hol aludnom, s a kert nagyon szép.
- Az a feldúlt őserdő? Az minden, csak nem szép! – mondtam megvetően, de hamar rájöttem, hogy ezáltal még inkább nem fog kedvelni. - Jöjjön haza, elkísérem! – mondtam neki.
- Az illetlen lenne – válaszolta, s a tekintete megtelt az ijedtég bizarr árnyalatával.
- Ugyan, a régi világnak vége! Nemsokára az orosz itt olyan világot csinál, hogy a magafajta lesz az úr, én pedig a cseléd.
Elfehéredett az arca, láttam, megint megbántottam.
- Mert milyen fajta vagyok én?
- Hát… szegény. Egyszerű.
Hosszan hallgatott, majd dacosan megállt, szembefordult velem.
- Lehet, hogy szegény vagyok, de nem vagyok egyszerű. Nem úgy, ahogy maga gondolja. Az én érzéseim is vannak olyan összetettek, mint a …magafajtáé.
Elnevettem magam.
- Most mit nevet? – kérdezte, s elsietett mellőlem.
Alig értem utol. Mikor a karját megragadva akartam jobb belátásra bírni, váratlan sírni kezdett.
- Bocsásson meg, nem úgy értettem! Nem a szép feje vagy a jó szíve egyszerű. Hanem az élete. Az életét a magamfajta leegyszerűsítette. És azért szegény, mert… mert így alakult. Ez a sors kényszerű játéka. Lehetnék most én is valami kisinas, maga meg bárónő…
Rám emelte kisírt szemét, majd az ajka megremegett. A szája elé emelte a kezét, a szeme ismét elkerekedett. Hirtelen nevetni kezdett. Elképzelhetett engem, ahogy a sarkon perecet árulok, ő pedig arisztokratikus fölénnyel elmegy mellettem. Láttam az arcán, ahogy úrnővé szellemül át, hosszú fehér ruhát visel, a fülében aranyfülbevalót remegtet meg a mozdulat kimért fölényeskedése, a nyakában vékony aranylánc, rajta medalion moccan egyet-egyet. Úgy nevetett, hogy az arcára rászáradtak a korábbi könnyei, apró csillogássá lettek, ahogy a nevetése is.
Néhányan rosszallón megnéztek kettőnket, a simamodorú úri fiút és a csilingelve kacagó cselédlányt. De nem érdekelt semmi, a pillanat kifújta belőlem a történelmi kényszereket, a vasabroncsokkal összefogott szokásrendet.
Azt hiszem ma is, hogy a fiatalság az egyetlen hatalom. A gyermek is tud gonosz lenni, ha erre tanítják. De a fiatalságot Isten találta ki, az egyetlen természetes dolog, amelyhez a nevelésnek semmi köze.
Így nevettünk mindketten, s tudtuk, hogy rengeteg szövetségesünk van. A fiatal postás, aki ránk csöngetett, egy kifutófiú, aki jókedvűen füttyentett, néhány hasonló korú egyetemista, akik elhaladva mellettünk ránk szóltak.
- Szép a lány! Ne hagyd ki!
De Ő elkomorodott ezekre a szavakra.
- Nem vagyok játék. És senkinek nem is leszek!
- Tudom, Anna, hogy nem az. Én sem várok el ilyesmit.
- Menjünk – mondta hirtelen visszakomorodva a jelenbe.
- Menjünk – válaszoltam megadón, s hirtelen elpárolgott belőlem minden béke, s nyomorult lettem.
Vasárnap volt.
A tavasz tékozlón teleszórta a fákat zsongó, zizegő, pattanó bimbókkal, melyek néhány nap alatt virággá robbantak. A templom harangja Istenszerelemre kondította a várost, s ilyenkor az utcák megteltek halk, könnyelmű emberi lármával.
Gyermekkorom idején jártam ide, de aztán elhagytam a templomot, a temetőt, az embereket, a normálisnak kikiáltott világot.
Most újra itt vagyok. Idegenül és zavarodottan.
Annát bámulom. Miután észrevett, szinte tiltakozó pillantással néz vissza, majd elfordul, s úgy tesz, mintha nem is léteznék.
Aztán átülök hozzá. Szinte könnyel a szemében odasúgja:
- Jaj, nem csináljon itt botrányt!
- Higgye el, nem csinálok.
- Akkor miért ült ide mellém?
Idős munkásformájú ember bámul meg. A másik oldalról kövér asszonyság rosszalló tekintettel csóválja meg a fejét.
- Látja, már mindenki minket néz.
- Ahelyett, hogy a papra figyelnének.
- Ahelyett, hogy maga is… Miért ült ide?
- Hogy megérinthessem a kezét.
Valaki pisszegni kezd, megint többen felénk néznek.
Végre eljön a pillanat. Kezet nyújtok neki. Érezni akarom. Szinte remeg, ahogy hozzáérek.
- Látja, ezt is ki lehetett bírni – súgom oda neki.
- Magát nem lehet kibírni – válaszolja, de nem mosolyog.
A mise végeztével a templom kiürül.
- Maradjunk még! Most olyan…
- Mennem kell! Dolgom van! – válaszolja nyersen.
Ilyenkor kiábrándító. Tudatosan az.
- Mi dolga lehetne? – kérdezem kötekedve.
- Nem tartozik önre.
- Értem. Akkor hagyom – válaszolom, és sietve rohanok ki.
Mikor kiérek, a nap elvakít, az illatok megrészegítenek. Magamban az istentelen világot ünneplem. Mert ez szép, forró, vakító. Míg a másik szomorú, együgyű és minden békével összemázolt falak alatt is békétlen. Fiatal vagyok és szeretek, s engem nem szeretnek. Meghaltak, akik teremtettek, s nem tudok új világot teremteni. Megállok, hogy visszaforduljak. Ott áll előttem. Utánam jött. Várhatott néhány másodpercet. A melle zihál, az ajka nedvesen megnyílik, a szeme párás. Érzem a felindultságát.
- Lám, utánam jött! – mondom.
- Igen. Bolond módon. Tudom, hiba.
- Nem, nem az.
- Menjünk innen, mert beárulják magát a nagynénjének!
- Tegyék…
- Hogyne! Engem meg elbocsátanak.
- Azt nem engedném.
Behúzom egy üres utcába. Hűvös, penészszag omlik le a tűzfalakról, majd összekeveredik a friss virág édes gőzeivel. Valahonnan sült hús vastag illata feketedik bele az utca öregségszagába.
- Anna, nem mondom ki, hiszen tudod, hogy mit érzek.
- Még ehhez sincs bátorsága.
- Nem vagyok gyáva, de ez olyan közhelyes. Olyan édes, olcsó.
- És olyan leereszkedő?
- Nem! Ellenkezőleg.
- Akkor mondja ki!
- Tegezz, én is azt teszem!
- Majd ha kimondja.
- Miért akarod hallani?
- Látni is akarom. Hallani és látni, hogy szeret.
- Túl sok filmet néztél. Ilyen émelyítően édeskéseket.
- Soha nem járok moziba.
- Akkor összeolvastál mindenféle könyvet.
- Tudja, hogy nincs időm olvasni…
- Akkor… - mondogatom, de elfogynak az érveim.
A levegőm is.
- Akkor?
Nem szólok semmit.
- Ennyit ér a vágya. Nagy lompos láng kis hővel!
És ott hagy.
- Honnan veszel ilyen szavakat? – rohanok utána, keresem a kezét, mint valami kapaszkodót.
- Ha magára nézek, ilyenek jutnak az eszembe. Szánalmas ez az egész, s leginkább én.
- Nem, nem az… Kérlek, hallgass meg! – könyörgöm felé. – Nem azért nem tudom kimondani, mert különbözőnek formált vagy kényszerített a mi világunk. Ez úgyis változni fog. Mondtam már neked. Ha kimondom, mi történik? Akkor figyelj! Szeretlek, s újra mondom, szeretlek. Anna, szeretlek, nagyon szeretlek... És újra csak szeretlek! Látod, nem ennek van jelentősége, hitele. Ha nem érzed, mit számít ez?
Mosolyog. Látom, hogy megkönnyebbül. Szinte kifújja fájdalmát és rémületét a száján, az apró meggyszín ajkán. Egy pillanatra lecsukja a szemét.
- Ez csak hét vagy nyolc betű. De amit érzek, az sokkal több. Betűkkel nem leírható.
- Nekem, most ennyi is elég… - szakít félbe. – És az, hogy láttam a szemed, ahogy mondtad!
Mikor kiérünk az utcából, elengedi a kezem.
- Miattad csinálom – suttogja, majd elsiet.
Az elkövetkező napokban keveset látom. Ha találkozunk, s felé nyújtom a kezem, megérinti, majd tovább siet. Egy éjszaka elég volt megértenem, hogy miért teszi. Óvott, féltett, vigyázott.
Aztán, talán csütörtök volt, végre újra láttam a kertben. Éppen kapálta a nagynéném által ültetett virágok ágyásait.
- Nem adom oda a kapát – mondta. – Nem illik hozzád, s ez az én dolgom. Legalább látod, hogy milyen ügyes vagyok.
- Hát akkor mit segíthetek? – kérdezem tőle elszántan.
- Te? Semmit! –válaszolja, s elneveti magát. - Majd én segítek Neked. Az egyetemre jársz. Meghallgatlak.
- És mi van, ha nem érted, amit mondok?
- Nem baj. Te felmondod a leckét, én pedig nem vagyok egyedül.
- És a virágok, a madarak? A szomszéd rühes macskája?
- A macska cserbenhagyott – neveti felém.
- Akkor én is jó leszek helyette ?– nevetem felé.
Előveszem a Baudelaire-kötetet. A XIX. századi francia költészetből vizsgázom. Tehát olvasgatok neki franciául.
- Nem értem, de szép ez a nyelv – mosolyogja.
Nem akar okosnak látszani. Csak mondani akar valamit, amivel magához köt.
- Mondd el, miről szól, amihez éppen most lapoztál!
- Rendben – válaszolom, s belebámulok a szövegbe…
La servante au grand coeur dont vous étiez jalouse,
Et qui dort son sommeil sous une humble pelouse,
Nous devrions pourtant lui porter quelques fleurs.
Les morts, les pauvres morts, ont de grandes douleurs,
Hangosan olvasom franciául, aztán elkomorodom. Észreveszi rajtam az megzavart érzelmeket.
- Valami csúnya? Mondtad, hogy írt ez a költő rút dolgokat.
- Igen, ez is az – válaszolom, majd behajtom a könyvet.
Egyre fájdalmasabb arccal kérdezget, de elnémít ez a vers. Nem tudom, a körülményeink miféle játékot űznek velem, velünk, hogy ilyen versre bukkantam. Hogy mondhatnám el neki, hogy ez a vers egy halott cselédlányról szól, akit tiltottak szerelemtől, barátságtól, s kinek a sírjára virágokat visznek.
- Hagyjuk! Butaság! A versek csak arra valók, hogy játszadozzon az ember – harsogom hiteltelenül.
- Mivel játszadozik?
- Hangulatokkal.
Elgondoltatja a válaszom. Látom az arcán, nem tud mit kezdeni vele. Belemerül a munkába. Szép keze sáros, apró pöttyök vannak a karján és az arcán is. Egy kövér verítékcsepp beleragadt a hajába, s nem tud kiszabadulni. Nézem a tarkóját, ahogy a fények arannyá morzsolják a haját, s a száznyi aranypihe egyszerre lombosodik be az alkonyba, az elhamvadó égbe.
Nem szól, mintha haragudna rám.
- Mi a baj? – kérdezem.
- Baj nincs. Csak hazudsz, s ez fáj.
- Honnan gondolod, hogy hazudtam?
Rám emeli a tekintetét. Aztán észreveszi, hogy a kinyíló inge felett a mellének halvány fehérségét bámulom. Kezét a mellére teszi.
- Látom rajtad. Más az arcod és a hangod.
Semmire sem mennék az igazsággal.
- Sosem szerettem a verseket. Hamis gyöngyök. Káprázatok. Amerikában az indiánok csapták be egyszerű üveggyöngyökkel.
Elgondolkodik a szavaimon.
- Tehát én vagyok a te indiánod – mondja csendes nyugtalansággal.
Minden szavamat képes volt kiforgatni. Okos volt a tanulatlansága ellenére. És mélyen érzett, olyan mélységbe jutott a szeretetete által, hogy minden hamisság semmivé vált előtte.
- Nem, ne mondj ilyet!
- Mi vagyok neked? – kérdezte egy pernyi csönd után.
Hosszan rám nézett. Várta a válaszom, majd a hallgatásomra folytatta a munkát. Erélyesen, néma indulattal.
Hozzáléptem. Megfogtam a kezét. Éreztem, ahogy vékony, de izmos teste megfeszül. Nem nézett rám, dacosan kerülte a tekintetünk találkozását. Ellenkezett minden mozdulatával.
- Állj meg! Hagyd a munkát! - kérleltem.
- Miért hagyjam? Hogy bámulj, s éreztesd velem, hogy te vagy az okosabb? Tudom, és azt is, hogy nálam nem nehéz okosabbnak lenni. Alig jártam iskolába. Az ilyennek, mint én, kapa való a kezébe, nem verseskönyv…
Megöleltem. Hirtelen rám tört az érzés, mennyire szeretem. Olyan volt, mint egy kis állat, melyet mindenki rugdal.
Vaskos, sötét fellegek borultak a városra.
Este lett. Kerestem Őt. Nem úgy, mint valami erőszaktevő és kéjvágyó vad. Hanem mint a szerelmes, az ideákban bízó fiatalság a puha ösztöneivel.
A hátsó házrészben volt a szobája. Itt a lépcsősor elhanyagolt, benőtték a vaskos bukszusok, ősszel pedig tele van lehullott falevelekkel. Októberben a levegő kesernyés, az esti párák pedig telve vannak a lombok aranyfényeivel. Máskor, tavasszal édes a levegő, de aki erre jár, arra pókhálók ragadnak, s a lába alatt apró szusszanásokkal remeg a fű.
A házrész, ahol lakott, üres volt. Szegényes, de mégis tiszta és rendezett volt, ahol a frissen szedett virág illata és a tisztítószer szaga nehezült bele a levegőbe. Én mégis a könnyű lányillatára vágytam.
Nem volt a házban, a kert fenyegető sötétsége viszont múlni látszott. Az ég rongyos hasa felszakadt, s onnan a hold fénye apró erekben szaladt össze a tó, az utcák, háztetők, lombok mezítelen fényességével. Minden züllöttnek tűnt, minden szabad és szemérmetlen volt ebben az áradásban. Csak én nem. És Ő.
Ott állt a Krisztus-fej alatt és imádkozott.
- Te mit csinálsz? - szóltam felé majdnem suttogva.
Nem válaszolt. Összerezzent, lehajtotta a fejét
- Nem válaszoltál – mondtam nyugtalanul.
- Mert nem is kell! - felelte nyersen.
- Imádkoztál a Krisztus-fej alatt…
Rám emelte a tekintetét. A félhomályban fehéren villant a szeme. Aztán megint árnyékos lett az arca, lehunyta a szemét.
Hozzáléptem, átöleltem a vállát. Apró remegések futottak végig a testén.
- Miattad imádkoztam. Nem ellened, csak a közeledésed ellen.
A hangja szomorú volt, soha nem hallottam fájóbb hangot.
- Félsz tőlem? – kérdeztem, s magamhoz vontam.
Most nem ellenkezett. Éreztem apró mozdulataiban, hogy feladta a harcot, s bár keresi a szavakat.
- Magamtól. Leginkább magamtól…
Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, pedig még küzdött.
- Tanulatlannak és méltatlannak érzed magad, pedig nem kell – mondtam együttérzőn.
- Mindent tudsz – válaszolta még mindig szomorúan.
- Ezek annyira nem számítanak. Pénz, egyetem, rang, jobb ruhák…
- Az én világomban ezek számítanak. És a tiédben is. Csak azt nem tudom, melyikben jobban.
- Nincs én vagy a te világod. A tudás szerezhető, a legtöbb dolog tanulható, a többi szerencse.
- És én szerencsétlen vagyok.
- Én voltam szerencsétlen, míg nem ismertelek – mondtam, mert fájt a hitetlensége.
Egy kutya messzi tőlünk hosszan felugatott.
- Látod, ő szerencsétlen. Nem ismeri azt a szerelmet, amit érzek.
- És nem szenved úgy, ahogy én miattad – válaszolta, s éreztem, mennyire gyenge, mennyire az enyém.
Még néhány másodpercig sem tartott, ahogy összeért a szánk. Kocsi állt meg nem messze tőlünk.
A reflektor kettévágta az udvart, a fák szinte hanyatt dőltek, a törzsek eldőltek, a lombok árnyéka átgurult az udvaron.
A szeme elé kapta a kezét.
Közben kiabálás, csengetés, kutyaugatás, majd újabb csengetés hallatszott. És újabb kiabálás.
Anna belém karolt. Együtt néztük az utcát ellepő rendőröket.
- Embereket visznek el – mondtam szinte magamnak.
Egy újabb autó állt meg, szinte a kapu előtt.
- Ti is?
- Nem, még nem mi. Papok, bankárok, néhány régi báró.
Nagyot sóhajtott. Könnyek futottak a szemébe, komoly, nehéz könnyek.
Keserű mosollyal mondtam neki.
- Látod, Anna, nemsokára senki leszek, szánandóbb, mint te bármikor.
- Na szánj, csak ragaszkodj hozzám! Kettőnkhöz. Hagyd ezt az életet! Te mondtad, hogy az a régi világ elveszett. Akkor alkalmazkodj! Magad miatt is. És énmiattam is.
- Mit tehetnék? Álljak közébük? Hisz ez az emberiség szemete.
Nem válaszolt, csak szorosan ölelt.
Egy hét múlva megkaptam az egyetemtől a felfüggesztési határozatot. Emlékszem, hogy az előadás megkezdése előtt felsorakoztattak az udvaron bennünket, hallgatókat, s felolvasták a neveket, majd átadták a pecsétes határozatot. Az évfolyam kétharmad része ott maradt az udvaron, s tanácstalanul bámultuk egymást. Valaki rágyújtott, egy másik fiú sírni kezdett. Aztán kijött egy tanársegéd, s ennyit mondott.
- Mire várnak? Mehetnek haza! Keressenek valami munkát, másra úgysem kellenek.
Egész nap, majd éjjel is a várost jártam. Délután összecsomagoltam a kollégiumban. Aztán sötétedésre leértem a Duna-partra. Néztem a hatalmas folyót. Látom-e újra?
Mikor hazafelé vitt a vonat, először csak tompa fájdalmat éreztem, a kiebrudaltak első indulatait. Aztán a vonatablakból néztem a reggeli fényekben tompán szédelgő templomtornyokat, messze a várat, s az utcák illékony képekké párologtak körülöttem.
Mikor hazaértem, óvatosan lopóztam be, nehogy a nagynéném meghalljon engem. Annát kerestem. A konyhában találtam rá.
Szórakozottan beszéltem hozzá, de már ismert, hogy megsejtse, tettetett volt minden jókedvem.
- Hallottam a rádióban, hogy az egyetemekről is…
Elsápadt, ahogy mondta. A szavai elakadt, a mondata félbe maradt. Abbahagyta a mosogatást. Leült a konyhai öreg lócára.
Hosszan nézett rám, két ijedt kezét az ölébe ejtette. Milyen szép keze van… Ezt gondoltam.
- Tied minden könyvem. A Baudelaire, a Heredia, a Taine-ek, Lanson. A Bremondot dobd ki, klerikális vacak…
Zokogni kezdtem. Ezelőtt a lány előtt éreztem meg, hogy a régi világ elsüllyed körülöttem, s vele süllyedek én is. Elvész a málló falú konyha, a boltíves, magas szobám, a kert, a régi kapu, a Krisztus-fej; széttöredezik a múlt, a gimnázium erődszerű épülete, a kedves utcák, a főtér a szökőkúttal, a házak, a fasorok, minden.
Magához ölelt, az édes melléhez, a konyhaszagú ruhájához, a forrón lüktető ölelésébe.
Hajnal volt. Még langyos szeptembervég. A reggel már mart, a dél pedig elkényeztetett puha fényeivel, könnyű nyáriasságával.
A ház előtt két teherautó állt. Az egyik egészen a vasúti átkelőig, a másik a kapubejáratnál. Az udvarban három fegyveres rendőr.
- Egy órát kapnak, hogy összepakoljanak! - mondta a civil ruhás rendőr.
Egy óra maradt a régi életből.
Néhány hete, egy korai hajnalon kilestem, ahogy bőröndök mellett még ágyat is visznek. Szétszerelt ágyat vaskos kötéllel összekötözve.
Mi pedig most alig valamit. Csak ruhákat, evőeszközöket, néhány családi képet. És én a Krisztus-fejet.
A nagynéném kétszer lett rosszul. Nem volt erőm sem vigasztalni, ő pedig tompán állt, mint aki nem tudja, hogy mi történik.
Annát nem engedték segíteni. Tudtam, őt is elküldik majd innen. Talán már ma. Magányos, egyszerű és fiatal nő. Vagy egy gyárban végzi, vagy valakinek az ágyában.
A házat lepecsételték, a kapura lakatot tettek.
Mikor leültünk a platón, már két család volt ott. Öregember unokával, középkorú nő idősödő férfival. Nem néztek ki sem polgárnak, sem arisztokratának. Szemben két lány, az egyik tizenkettő lehetett, a másik egy-két évvel idősebb. A szőkeségük, mint apró mécses, úgy világított ebbe a halotti szürkeségben. Házaspár között ültek, s látszott, hogy nem értik, mi történik velük.
Rajtunk kívül két katona a csizmájuknak támasztott géppisztollyal. Elől és hátul.
A teherautó elindult, óvatos, nehézkes mozdulatokkal. A vasútállomásra vittek, ahol már vagy hetvenen ácsorogtak. Sokukat látásból ismertem. Szótlan, szürke tömeg volt. Aztán feltereltek mindannyiunkat a marhavagonokba. Most jól jött a hideg, még nem fájt annyira a bűz.
Egy vödröt tettek be vagononként. Még kétszer álltunk meg. Vízzel teli vödröket adtak be.
Délután érkeztünk meg. A régi pannontáj helyett halvány aranyban derengő vidék várt – talán – évmilliós közönnyel. Akkor jellegtelennek tűnt. Másféle szagok, zajok, színek.
Egy birkahodályba tereltek bennünket. Négy családot. A szalma üszkös volt, rothadásszagú.
Egy-egy pléd választott el egymástól, mely a gerendáról függött alá.
Sokáig nem aludtam, csak hallgattam. Ahogy mindenki. A gyermekek forgolódtak, az anyák sírtak.
Egy óra múlva újabb embereket hoztak. Lámpával világított az egyik ávós az arcomba, a másik belém rúgott.
- Húzd össze magad!
Már annyian voltunk, hogy összeért a testünk. Kerestem az eget, de csak az ócska pala feketedett fölém…
Arra ébredtem, hogy patkány fut át az arcomon…
Összeborzongva tápászkodtam fel. Megálltam a rozzant lomfaajtó előtt, próbáltam az arcomból kitörölni a mocskot, a hajamból a pókhálót és az ázott földet. Nem ettem egy napja, de most bűzös vizet és epét hánytam. Fájt a hideg, mégis maradtam. Csillagtalan volt az ég, egy messzi fa ágai rezegtek halk recsegéssel. Mikor visszafeküdtem, olyan volt az égalj, mint az artériás vér. És ilyen volt a szemem alja s a jéggé fagyott öklöm.
Harminchét hónapig bűzben és mocsokban éltem. Héttől hétig dolgoztunk… Az emberek fele kicserélődött. Volt, akit agyonrugdaltak. Egy huszonéves fiú a hátsó udvarban akasztotta fel magát.
De az erősek túlélték az őszt, majd a tél első napjait.
Hajnalban olyan rettenetes hideg volt, hogy mi mind állatok módjára egymáshoz bújtunk.
A kezünk és az arcunk vörös lett a hideg napoktól, a testünk tele volt a rovarok marásától.
Egy tanító karácsonykor apró karácsonyfát állított.
Valaki feljelentette. A civil ruhás ávós egészen a ház küszöbéig rugdalta az egyszerű, apró papírdíszekkel teleaggatott fát. Kis kívánságok voltak beléjük írva.
- Magának itt luxusállása van! – ordította a tanítónak.
Majd köpött egyet.
A következő évben egy ferences pap misét tartott. Halk, titkos misét a hit titkaival. Soha nem láttam ennyi Istenakarást ennyi nem akart, megvetett emberben. Ott térdeltünk a birkahodályban, a megalázottak templomában, s remegő ajakkal imádtuk azt, aki talán a kezével eltakarta a könnyes szemét, mert fagyos, ónos eső esett, s olyan sötét volt az éj, amilyet még nem láttam soha.
Egyre több lett a kisgyermek, akik iskolába jártak. Rossz, semmirevaló tanyai iskolába. Héttől tizenegy évesekig egy osztályban, de gyakran kivezényelve a földekre. Kérges tenyerű, örömtelen gyerek voltak, mégis sivalkodva nevettek apró dolgokat megkaparintva.
A nyarak tikkasztók voltak, a messzeségek hullámzottak a gőzölgő földek páráitól. A homok és a rög forró volt. Kasza, kapa, ásó gyakran tört, ahogy az emberi remény is.
1955-ben tértem vissza. Hideg februári nap volt. A vár szürke tömbje és a fák kopár sziluettje szinte beleégett a tó felszínébe. Minden mozdulatlan volt, a levegő füstszagú. A ház látványa elgyengített. Megálltam az utcavégen, s úgy figyeltem, mint vad a zsákmányát. Pedig én voltam az áldozat.
Mikor odamentem, az ajtó zárva volt. Csengettem. Idegen nő jött le csámpás léptekkel a villa hátsó bejárata felől.
Most vettem észre, az udvart alkalmi kerítés választja ketté.
- Mi tetszik? – kérdezte a nő, s fürkészve nézett bele az arcomba.
- Egy ismerősömet keresem.
Úgy éreztem, nem fedhetem fel, ki vagyok. A nagynéném nevét mondtam.
- Nem lakik itt ilyen.
- De valamikor itt lakott.
- Az lehet. De most nem a valamikor van.
Hunyorítva bámult rám, mintha megfélemlíteni akarna.
- Ön lakik itt egyedül?
Hallgatott, majd váratlanul felcsattant.
- Nem látja, hogy kerítés van az udvarban? Három család él itt. Most pedig…
- Várjon. Volt itt egy fiatal nő. Annának hívják, vörös haja volt…
- Anna sem lakik…
- És nem tudja, mi lett vele?
- Menjen innen, vagy hívom a rendőröket!
Sietősen elhagytam az utcát, mint tolvaj, akit tetten értek. Még oldalról láttam, ahogy két szurtos gyerek kabátban futkározik a leválasztott udvarrészben.
A régi fák még álltak, melyek árnyékában nőttem fel. Még az apám kerékpárja is ott volt, de a nyereg mintha más lett volna. Még ezt is más használja.
A vonat Budapestig vitt. Az első gyárban elhelyezkedtem, ahova felvettek. Olcsó munkásszálláson laktam. Hónapokig tartott, mire megszoktam az utcán az emberi életet, a szállásomon a részeg munkások üvöltését.
Huszonéves voltam, s már őszültem. A szemem beesett volt, a kezem elhasznált. Csak a Krisztus-fej maradt meg a régi életemből. És azt is a bőröndömben tartottam egy ingbe csomagolva. A nagynéném még a Hortobágyon halt, meg, a sírjánál egyszer voltam.
November volt. A városra szinte rászakadt a köd a hajnali órákban. A Nagykörút felé rohantam. A Déli pályaudvarra akartam eljutni.
Kilencre elértem a környező utcákat
A házak romosak voltak, a legtöbb kiégett.
Hirtelen megremegett a levegő, majd egy becsapódó gránát leszakított egy erkélyt. Tégla, por, törmelék zuhant az utcára. Egy belülről kiégett, keresztbefordult autó mögé bújtam, miközben egy tank, majd utána még kettő végigdübörgött az úton. A sínek felé szaladtam. Az indóháztól lefelé minden rom, törmelék, leszakadt vaskorlátok. Két gőzmozdony állt egymással szemben, tőlük száz méterre egy vasúti kocsi kifordulva és kiégve tátogott a tető nélküli házak felé.
A síneken túlról orosz teherautók jöttek. Megfordultam, a házak felé futottam.
Az első ajtó be volt zárva, a második, majd a harmadik is. Negyedik nem volt, csak egy raklapokból összeszögelt monstrum volt a lépcsőfeljáróhoz támasztva. Kint újabb robajok, majd géppisztolyropogás. Felszaladtam az elsőre. Itt sem volt ablak, a vakolat is ajtóméretben szakadt le a falról. Feljebb mentem, egészen a negyedik emeltre. A sarokban emberi test szürkéllet, kicsi, törődött, az arca kendővel elfedve.
Levettem a sálamat, arra ültem. A szemben lévő mozdulatlan maradt. Csak a kezét láttam, apró női kéz volt. Talán egy kislány.
Fáztam, a lélegzetem szürke felhővé gőzölgött, a testem is kezdett kihűlni. Köhögni kezdtem.
A női alak megmozdult, a kendő mögül ijedt szempár villant felém. Majd megjelent az egész arc. Sápadt volt, amilyen az ég, szomorú, mint a kinti romos táj. Megismertem, Anna volt.
- Anna… Anna!
Sírni kezdett, egészen a fal felé fordult. Hozzá térdeltem.
- Ne sírj, kedvesem. És ne félj tőlem!
A kendőjét harapdálta, hogy a hangos zokogása fel ne törjön belőle. Magamhoz húztam hideg, sovány testét. Éreztem még a kabátja ellenére is, hogy szinte egészen elfogyott, hogy mennyire gyenge. Csak a szeme maradt meg fényesnek árkos, törődött arcában.
Engedelmesen hozzám simult, de nem szólt, csak sírt. Így szunnyadt el. Talán napok óta nem aludt. Néha megrezzent, mikor egy-egy ágyú eldördült.
Egy gránát a közelbe csapott be. Hallatszott, ahogy a fém felsikolt, majd az üvegszilánk halálos csicsergése, végül a kő döngve lezúduló robaja visszhangzott.
- Mennünk kell! – kiáltottam, hogy túlkiabáljam az újabb becsapódásokat.
Mellém akart emelkedni, de visszahuppant. Lehajoltam hozzá.
- Nekem nem megy – mondta sírós hangod.
- Ha nem megyünk, meghalhatunk.
- Hagyj itt, menekülj! Öt éve is így kellett volna tenned!
Összezavarodtam, ahogy a tekintete rám szegeződött. Már nem volt az az életerős nő, akit annak idején megismertem. Felkaptam, s magamhoz szorítottam. Vittem magammal, mint egy csomagot, számomra a legértékesebbet. Hallottam, ahogy a házból, egy másik lépcsőházból visszalőnek. A tankok újra és újra felbődültek, talán az állomás romjai közül egy-egy magyar ágyú. Rugdosni kezdtem az egyik ajtót, s kiabálni, hogy engedjenek be. Aztán a hátammal nekidőltem az első emeleti ajtónak. Abban a pillanatban becsapódott a másodikra egy löveg és egy ablaknyi rést ütött a falba. A hallásomat elveszítettem, a lában alatt megroggyant a föld, s mintha az emelet beleszakadt volna a lépcsőházba. Annát még éreztem, de a fejemet eltaláló kődarabok a földre döntöttek.
- Három nap óta most van eszméleténél – hallottam egy idősebb férfi hangját.
Aztán csend lett. Talán percekre, talán órákra. Mikor kinyitottam a szemem, fehér ruhás, ötvenes férfi állt az ágyam előtt. Nem tudtam mozdulni, s mikor felismertem, hogy kórházban vagyok, rögvest emlékeztem, hogy mi történt.
- Volt velem egy nő – suttogtam, mert a hangom is cserbenhagyott.
- Tudom. Életben van. Mindkettejüket a romok alatt találtuk meg.
Aztán jött a sötétség. A sötétségre fény, a tatai villa kertje, melyben minden kék volt és aranysárga, mint Anna szeme és haja. És minden fehér, mint tavasszal a virágok, s amint Anna bőre…
Advent volt, mikor felkelhettem. Annához nem engedtek oda, nem tudtam róla semmit. Egy régi osztálytársam vett magához, még a kegyesrendiektől ismertem. Egyszerű emberként élt ő is egy bérházban, Pesten. Hűvös, havas táj villant elő, a villamosok már jártak, a házak viszont tele voltak sebekkel. Még láttam bedeszkázott ablakokat kormos falak közt, s még voltak felszakadt útrészek.
Szótlanul mentünk át a Dunán, mely szürke volt és hatalmas, néma és lúdbőrös a decemberi reggelben.
A lakás kicsi volt, magányos férfi puritán egyszerűségével.
- Van még egy ágyam, nálam hónapokig is ellehetsz.
Hálás voltam, de mégis idegen itt és az egész világban. A régi hortobágyi karácsony jutott az eszembe. Mindhárom. Majd a két pesti, s hirtelen azt éreztem, hogy mind olyan volt, mint egy nagy tátongó és fekete lyuk, mint egy fejlövés magán az életen.
A rádióból Csajkovszkij szólt, az utcákról a nyomasztó lét zaja, csak a lelkünkben volt üres, ahogy a barátommal egymást bámultuk a kis, szürke szobában.
Annával 1960-ban találkoztam újra. Ott, ahol majdnem mindketten meghaltunk. Ősz volt, mint akkor, de nem volt köd, nem volt háború. Csak ijedt csend, komor és hanyag szürkeség az égen. Az arca egyik fele összeégett, s a balkarját is elvesztette.
Vissza-visszajártam oda, ahol utoljára láttam. És nem gondoltam, hogy ő is ott marad. Ő a ház és a nyomora, én a szerelmem foglyaként.
Mikor összetalálkoztunk, meg sem ismertem.
- Kezét csókolom! – mondtam, s már mentem is tovább.
De megéreztem, ahogy felgyorsítja a lépteit, szinte elrohan a közelemből. Le az első emeltre, vödörrel és mosófával.
Utána futottam. Bemenekült a sarokba.
- Ne akarj így látni! Kérlek!
Odaléptem hozzá. A szeme helyét kendő takarta, a bőre és a haja leégett. Megcsúnyult. De semmi ilyesmit nem vettem észre benne. Ragyogott ebben a dohos, árnyékos lépcsőházban.
- Menj el! – kiáltotta felém, s újra és újra, szinte sikoltva ismételte ezt az egy mondatot.
- Ha nem hagyják abba, kihívom a rendőrséget – üvöltötte valaki fentről.
- Kérlek, gyere velem!
- Nem… Nem lehet. Az éltetett, hogy nem tudsz rólam. Nem szabadott volna így látnod – mondta, s a hangja tele volt megtört siránkozással.
- Tűnjenek már el! – sivította egy rosszbeszédű asszony egy másik lakásból.
- Menj! Menj, menj! – suttogta Anna, s a kezével szinte eltolt magától.
Csak a féltését hagyta meg nekem. Azt, amiről úgy gondolta, hogy ép még. És van annyira szép, hogy érdemes emlékezni rá.
Mikor visszatértem Tatára, a régi villa óvoda lett. Kisebb lett az udvara, eltűntek a régi fák, s az épület is egyszerűbb lett, mert leverték a díszeit, a régi pompáját, mely kirívó lett volna ebben a világban.
1967-ben befejeztem az egyetemi tanulmányaimat. A külképviseletnél lettem fordító. A sebek begyógyultak, a hegek megmaradtak. A házakon, az utcákban, az embereken.
Anna sírjánál összeakadtam a sírásóval. Olyan volt ez a ragyás képű ember, mint egy jó könyvtáros, aki ismeri az összes könyvet. Ő ismerte a halottakat. Tudott róluk mindent, hiszen maga ásta sírokat, maga szögelte be a koporsókat, s a legtöbb fejfát is maga írta.
- Igen, emlékszem. Lúgot ivott a szerencsétlen. De már nem számított, hogy az arcát és a nyakát szétmarta a lúgkő. Ökölnyi luk volt rajta. Már forradásos és nyomorék volt szegény. Ami ép volt benne, azt kivette a kórház, így ingyen volt a temetése.
A fejfára egy dróttal rákötöttem a régi Krisztus-fejet. Aztán néztem ezt a parányi sír, s akkor eszembe jutott az arca, az egész lénye. Mikor először láttam, a hatalmas szomorú szempár lesütve fénylett tompán, akár egy Modigliani-festmény lányarca, s ilyenkor bőrén kigyúltak az apró szeplők, mintha az orra körül rajzó kis muslincák lennének.