Az Idő elrohan és nem kegyelmez,
s bár mondják, nem gyógyít be minden sebet.
Hiába szép szavak, vagyon, vagy jelmez,
a test sosem kap tőle retúrjegyet.

S nem adja vissza azt, mi már elveszett,
de őrzi örökkön, tükrébe zárva.
S ha megáll egy percre a fejed felett,
csak éppen új ruhát ölt önmagára.

Korlátjait mindig személyre szabja,
s ráncokat gyűr a foglyok homlokára.
Jövőbe olvad s múlttá porlad hamva:
lesz nagyszülőből önnön unokája.

Mind térdre hull, ki nem figyel szavára,
s ki pazarolja, oly meggondolatlan,
mert fájni fog majd fullasztó hiánya
a végzetes utolsó pillanatban.