A földön járva vágysz egy csillagot,
bokádon súly a mennydörgés feletted.
Sosem fakul, s a jel, mit itt hagyott:
örök marad, mert fényeddé szeretted.

Egy kő alá, mint kincset rejted el,
s onnan melenget olthatatlan lángja.
A szádban íz s a lelkeden lepel,
mely fájó sóhajod mondatra váltja.

Sorok között ragyogva testet ölt,
érintve ujjaid pillant szemedbe.
Hallgat s a csendje minden űrt kitölt.
A versed kész, s egy könnycsepp hull kezedre.