Olyan nagyon sötét van itt: kormos palást az ég ruhája. Titkolni aggodalmait, eltűnt a hold az éjszakába.
A földre most csillag se néz. Megáll, s lélegzetvisszafojtva, felgyűlt dühét a józan ész még bölcsen önmagába fojtja.
Lent csend gubbaszt a fák alatt, s mint gránittömb a búzatábla, melynek szélén egy árny szaladt, akármi volt, nem látsz utána.
A tóról hangot hord a szél: a ringó csónak csobbanása, egy álmos horgászról mesél, ki vár tovább a nagy fogásra.
Lámpát gyújtok: a sárga fény sápadt, de vonzó pillantása kis társaságot hív körém, molylepke száll a házfalára.
Kutyám fülel, zörejre les, majd rám néz és a fejét rázza. Aludni volna érdemes, akárha erről magyarázna.
De bennem számos gondolat, s kétség, amely a lelket rágja. Átlépni súlyos gondokat, a buta ember lustasága.
Nagyon félek, még több sötét hull majd le itt nemsokára, s belakja az utcák kövét az abból élők aljassága.
S mindegy lesz már, milyen az ég, s hogy a hajók közt ring e bárka. Kihal minden gyönyörűség: kutya, horgász, s a sok bogárka.
|