Aznap éjjel
magyarokat

gyilkoltak le Ilván;

vérgőzös és részeg aggyal

tombolt a sok román.

Mint vadkutyák, úgy vetették

maguk a nyom után.

Ölni vágytam s
elrohantam

egyenest Hévízre,

a kovácshoz mentem, aki

az oroszt vezette,

mondom, meghal, és azután

pokolra száll lelke.

Családja volt,
felesége,

s egy kicsi lánykája.

Csupor mellett hallgatott meg,

s meggörnyedt a válla.

A vérontást akarta ő

kerülni, hiába.

Talán össze kéne
ülni

mindenki embernek,

háború sem lenne talán,

hogyha szót értenek.

„Isten adjon minden jót hát…”

Így adtam én kezet.

Megkerestem a
vén örményt,

ki annyit segített;

egy mérlegbe jó búzát és

konkolyos ocsút tett.

„Látod fiam… itt a titok…

csak nézd a mérleget,

nem hazudik, s
azt mutatja,

jóé a győzelem!”

…és akkor én azt gondoltam,

azt súgta az eszem:

talán éppen én leszek az

a tiszta búzaszem.



Visszaszöktem magyarhonba,

fegyvert fogni újra;

véres sárban meneteltem,

s fedezékbe bújva

néztem a sok jenki gépet:

hogy hazám bombázza.

Vesztettünk és
hazamentem

hol furcsa világ várt:

felkerestem öcsémet is,

a helyi komisszárt.

Megtudtam, hogy elvitette

sógorom, Durdukást.

Lett egy fia,
ukrán nőtől,

a Jóska nevet kapta;

Sztálin után nevezte el

nagy büszkén mutatta.

Elfeledte, hogyan éltünk

odafönt hármasba.

Öcsém olyan
idegen lett,

máshogyan beszélt már,

éreztem, hogy a házában

rám semmi jó nem vár.

Elmentem hát a kunyhóba,

hol régi pernye száll.

Találkoztam
azután én

sokféle népekkel,

mondtam, hogy én segítek, ha

van mit, s hogyha kell;

- aztán jött a kényszermunka,

 a bűnös vezekel.