Szeptember eleje volt.
Az utcák, a fák, a háztetők és a falak úgy billegtek a hőségtől jobbra és balra, mintha egy fáradt karaván tántorogott volna végig a városon. A napfény végigcsorgott a fák törzsén, a kövezet pedig tükörként ragyogott a koravén délután első óráiban.
Emlékszem azokra a percekre, mikor először láttam meg ezt a fiút. A többivel játszott együtt a rajongva hitt szabadság heves érzéseivel. Kigombolt ingnyakkal, megoldott mellénnyel is feltűnő volt a sok poros ruhájú, szegényes fiú között. Olyan volt, mint egy hadvezér a közkatonák között magas homlokával, sisakdíszként lobogó hajával. Elbizonytalanított az értelmet és jó érzést megvető harciasságával ebben a portól füstölgő utcavégben. Olyanná lett, mint katona, aki a felrobbanó aknák tüzéből tűnik elő. A játék miatta fülledt harcmezővé vált, a gyermeki örömkiáltások jajgató önkívületté feketedtek.
Egy pillanatra rám nézett, megvetőn elhúzta a száját, aztán visszaállt ebbe a hangos küzdelembe, mint valami régi hérosz, hogy féljék és imádják minden mozdulatát.
A tanteremben más lett. Csendes, hanyag, félszeg. Az utolsó padban ült, s a hallgatagsága még itt is kíméletlennek tűnt.
Hallottam, hogy bukdácsol az összes tantárgyból, de nekem az fájt, hogy az enyémhez is ostoba volt, s az ostobaság némasága nála néma ostobasággá állandósult.
Egy pénteki óra utána teremben tartottam. Most is olyan volt, mint a téren. Tudtam, hogy a megvetése enyhébb, mint az idősebb, kisebb, törékenyebb tanártársaim iránt érzetté, de megvetés volt ez is.
- Mit lesz magával, ha eltanácsolják? – kérdeztem az aggódás idegességével.
Fiatal tanár voltam, jobban hittem magamban, mint a tapasztalatban és a bölcsességben.
- Most jobban idegesít, ha mégsem – mondta mosolytalanul.
Csak a vállán rántott egyet, bár az sem bizonytalanította el, hogy nem háborodtam fel rosszízű megjegyzésén.
- Szeretném, ha maradna. Maga nem buta, csak ostoba, s ha üres is a feje, ez nem a fején múlt, hanem a szívén.
Egy pillanatra elgondolkodott a szavaimon. Aztán rám emelte nagy, sötét szemét, s unott hangon így válaszolt:
- Ahova megyek, nem kellenek az efféle okosságok. Nem kell költészet és latin! Nincs szükség ott aritmetikára meg a fizikára...
- Bárhova megy, a lelkét magával viszi. A léleknek ezek a táplálékai.
Láttam rajta, hogy támadni fog. Még egy pillanat sem kellett hozzá, de már a tüdeje megtelt levegővel, az arca pedig fekete indulatokkal.
- Hagyjon nekem békét! – mondta haragosan, majd hozzátette azzal a gúnnyal, mely azt hiszem, hogy egész létezésének sajátja volt: - Értette, tanár úr...
Az első fegyelmi ügye verekedés miatt volt. Az előzményeket az ablakból láttam. Illetve azt láttam, amit látni engedett magából. A haragos tekintetet, a pusztításra szánt öklöket, kíméletlen mozdulatokat. Aztán a vért láttam, az eleső embert, ahogy nehéz és forró párát fújtat az ajkán, a szakadt ruha recsegését, mely barna volt és szigorú, mert az anyag is gyászol, mikor pusztul, kétségbeesik, mikor legyőzik.
Hárman vagy négyen fogták le, s vezették az igazgatói irodába. Még akkor is lüktetett a homlokán egy vastag ér, mikor már a keze lomhán hullott a teste mellé. Hősiesnek akart látszani még akkor is, pedig inkább szánalmat keltő volt.
- Osztályfőnök úr – mondta az igazgató a tárgyalást megunván –, mi legyen ezzel a haramiával? Elvégre ön az osztályfőnöke.
Látni akartam ennek a fiúnak a szemét, hogy miként várja az ítéletemet. De nem nézett rám, nem akarta, hogy a korábban felemlegetett lelkébe lássak. Hagyta, hogy ökölbe ránduló keze, gyorsan domborodó és beeső mellkasa beszéljen helyette, s a nagy, lehorgasztott fej, melyet egy szép, izmos nyak emelt alázattá és csüggesztett gyermekies barbársággá.
Milyen kicsik voltak a társai mellette, nevetséges kis törpék a hétköznapiság suta öröklétében, melyből kispolgárok és jelentéktelen senkik sarjadnak százezer évek óta. De itt van ez a fiú, az emberi faj ideális példánya. Ilyennek álmodták az ókori szobormívesek az istent és a hőst, s az ilyenekre néztek titkos gyávasággal a középkor vén szerzetesei, mert érezték, hogy az ember lelke az Istené, de a teste, míg ilyen, a pokolé.
- Maradjon még, hátha ember lesz itt belőle! Mert embernek kell lennie, ahogy ezrek lették azzá a konviktus falak közt!
Az igazgató nem tudott fellebbezni a patetikusan kinyilatkoztatott mondatom ellen, csak bólintott. Nem volt benne rosszallás, inkább nemtörődömség. Állatnak tarthatta ezt a fiút, mely természetes egész létezésében, ahogy az istállóban a lovak, a havas erdőkben a kóbor farkasok vagy a tengerek mélyén a szikár, gyorstestű ragadozók. Még nem látta gyilkosnak, de érezte, hogy veszélyes az ilyen.
- Az ön felelősségére – válaszolta, majd levette a szemüvegét, s kiment az irodából.
Vártam néhány pillanatot, majd én is ott hagytam ezt a fiút. Arra gondoltam, hogy a fények is eljutnak a messzi mélységekbe, talán ennek a fiúnak a lelkébe is néhány szó belehullik és ott marad.
Tévedtem.
Mikor az egyik óráról éppen jöttem, hosszú csődület állt a folyosón. Csendőrök vitték el. Emlékszem, ahogy összetalálkozott a tekintetünk, a szemében a megbánás leghalványabb felvillanását sem láttam. Dac és megvetés lomha lángja hunyorgott rám, s a régi fölényeskedés. Garázdaság volt a vád, s ez az Ádám inkább Káinná változott, ahogy sírást, vért és bűnt hagyott maga mögött.
- Látja, híján volt az emberismeretnek! – mondta az igazgató, ahogy behívott az irodába. – Aki gazembernek születik, az mindig ebbe' a lépcsőházba ragad. Vagy nem így látja?
- Én hiszek abban, hogy az emberi lélek sokkal képlékenyebb anyag – feleltem megilletődve.
- És mire alapozza ezt a hitét? - kérdezte az igazgató, s megtörülte a szemüvegét.
- Az isteni jóságra – válaszoltam még mindig fölényeskedő idealizmussal. – Ez a fiú is Isten képmása.
- A jóság csak filozófiai segédfogalom – válaszolta néhány másodperc múlva az igazgató, majd az ujjait szétnyitotta az íróasztalon, hogy ezáltal is kifejezze fensőbbségét. – Az embert legalább annyira eltorzítja a gonoszság, mint a látást a tapasztalatlanság és tudálékosság.
Volt a szavaiban egyfajta sajnálat, a bölcsebb ember megértő szánalma a fiatallal szemben. A könyveket bámultam zavaromban, melyek százával népesítették be a falak komor rendjét. Hiába az emberi tudás, ha csak az ember alatta jár-kel, vagy inkább bolyong. Erre gondoltam, s még inkább arra a szerencsétlenre, akiről sejtettem, hogy a börtönirodán többen ütlegelik és pofozzák abban a hiszemben, hogy az emberi megváltás a pofonok súlya alatt következik be.
Aztán jöttek a háború évek.
A férfiak tűntek el előbb az utcákról. Csak az öregek maradtak meg, s a kávéházakban vitatták meg a front állását, szidták a kormányokat, vezényeltek hadseregeket, magyarázták a régi háborúk dicső csatáit.
De a vasútállomásokra befutó vonatok tele voltak bekötözött fejű, amputált karú vagy lábú katonákkal, kik megszürkült arccal, egykedvűen bámulták az állomás acélpántjai alatt aggodalmaskodó embereket. Érezték, hogy már nem ez az otthonuk, hiszen azt ott hagyták a lövészárkok fával, kővel kibélelt szobáiban, a halálos folyosókon, melyeken a halál egész nap ott kísértett.
Az utolsó két évben én is kikerültem ebbe a iszonyú, mégis – visszaemlékezvén - felemelőn tragikus forgatagba, ahol naponta százak vesztek ott vagy tűntek el. Itt láttam újra a régi tanítványomat. Sokat változott, a vonásai szögletesek lettek, ahogy a mozdulatai is. Hős volt, dicsérték elszántságát.
Egy éjszakai támadáskor, mikor kénessárga volt az ég az ellenség ágyútüzétől, újabb robbanások futottak végig a lövészárkok sikátorai közt az égő anyag sikolyával, a föld lassú remegésével.
Egy akna felszántotta a földet, egy másik egy fát tört ketté. Majd az orvosi szekér mellett csapott be a harmadik, s az egyik lónak felszakította a hasát. Az állat a fájdalomtól körbe-körbeszaladt, míg a belei rácsavarodtak a lábára, s akkor fordult fel. Meg akartam kegyelmezni neki, hogy lelövöm, mikor egy újabb akna engem is elsodort. Megpördült egy betonfalon, majd kettészelt egy házat, s ott robbant fel. Engem visszadobott a lövészárokba. Már siket voltam, a fülemből folyt a langyos vér, csak a becsapódó aknákat láttam, melyek lángba borítottak sátrat, szekeret, futófolyosót, embert, állatot. Volt, akinek a lábát szakította le az újabb, mást egészen mellkastól lefelé tépett ketté a sokadik.
Valaki megragadott, s már futott is velem az ellenség pergőtüzétől messzire. Fejjel lefelé csüngve a himbálózó tájat láttam, ahogy lent volt az ég, s fent a sárga lángok közt hánykolódó föld.
A kórházban találkoztam vele újra. Aznap vették le a kötést a fejemről, s a hallásom is visszatért. Nem hozzám jött, de mellettem is megállt.
- Nem kell köszönnie, szerencsénk volt – mondta, s nyílt tekintettel nézett a szemembe.
Nem volt benne sem fölényesség, sem együttérzés. Mintha ez lenne a végső filozófiája az életről: a halál köztünk jár, s hol egyikünkre mutat rá, hol a másikunkra. De mindig azt találja meg, aki leginkább rejtőzködik. Mint a tanár a rossz diákot a megtalálja, hogy számonkérje.
Néhány cigaretta volt a kezében, sietve sodort fehér csíkok. Az ember itt a tűzre szokik rá, arra szomjazik.
- Én nem tudtam megmenteni magát – feleltem.
- Az élettől senkit nem lehet.
Aztán felhajtotta a pokrócomat Én tiszt voltam, ő csak káplán, mégis fölényeskedve nézett végig rajtam.
- De megvan a lába, keze, mindene – mondta, majd lassan ellépett az ágyam mellől.
A háborúnak vége lett, a természet megbocsátott az embernek.
Az ég ismét kéken nyílt, a völgyek zölden ásítottak, a városok, falvak, hegyek, parkok ezernyi színnel lobogtak a világ homlokán.
Kora ősz volt, mint akkor, mint nagyon régen. Az utcák tele voltak buja fényekkel és nőkkel, a templomok hallgatással és eszmékkel. Egy barátommal sétáltam, mikor ismerős arc tűnt fel előttem. Lefelé kellett néznem, hogy lássam a vonásait, az ismerős, mégis megváltozott szempárt. Kisfiú tolt tolókocsiban csonka embert, kinek a lábnélkülisége olyan vádló és kellemetlen volt a szép női lábak és sietős férfipantallók közönyében.
De a férfi nem volt zavart, inkább békés. Mosolyogva üdvözölt, ügyetlenül intett. Összezavart a derűje, mint egykor a kíméletlensége.
- Tehetek önért valamit, Ádám? – kérdeztem együttérzőn.
- Mit kellene tennie? Amire szüksége van a magamfajtának, itt van. Mindenütt! Élet, napfény, gyerek, otthon, asszony.
- Boldog?
- A körülményekhez képest az vagyok.
- És a körülményeket leszámítva?
- Mindig lesznek körülmények – mondta mosolyogva.
- Régen mik voltak?
Elgondolkodott, majd rám emelte a tekintetét, s elmosolyodott. A régi gyermeki mosoly elveszett belőle, szép fehér fogai és a feszes vonásai igaz férfinek mutatták. Sohasem láttam ennyi tisztaságot egy mosolyban.
- Hogy több voltam másoknál. Most kevesebb vagyok, s már számítanak a mások.
- Hálás vagyok Önnek – mondtam még mindig a szánalom csendes zavartságával. - Ha nem lett volna...
- Szóra sem érdemes! Örülök, hogy ott voltam akkor. Nem az iskolában mentett meg, hanem ott. A háborúban. A lövészárok mellett. Megtanított a mások reményeit meglátnom. Ilyen egyszerű.
- A fia? –kérdeztem, majd ránéztem a gyermekre, aki sápadt volt és sovány, szinte alig hasonlított az apjára.
- Igen. Stílusosan Ábelnek neveztem el.
Itt elnevette magát.
- De csak ez az egy van. Rendes gyerek – tette hozzá, s a mosolya egy pillanatra sem aludt ki az arcán.
Kezet nyújtottam. Megszorította azzal a férfias könnyedséggel, melyet az élet adományozott neki. Sírni tudtam volna, ahogy egymásra néztünk. Aztán elfordult az ócska tolókocsival. Magabiztosan irányította, a fia csak kísérője volt. A gyermek karját megfogtam. A pénztárcámból minden pénzt a kis Ábel zsebébe gyömöszöltem. Majd jeleztem, hogy maradjon csendben. A gyermek szemében élénk és tiszta hála lobbant.
Ahogy mentek a téren, egyszer-egyszer visszanézett rám. Aztán elsodorta mindkettőjüket a délutáni verőfény, a négyórási harangszó és a dülöngélő lombok ideges szépsége.