Milyen rég volt már, hogy kislányként nekiment annak a kőfalnak. Nézi bal térde alatt a forradást - szépen begyógyult. Dorgálta az anyja, hogy jobban vigyázzon. Apja nem sokat szólt, inkább csak az anyjának vetette oda: „Hagyd már azt a gyereket! Ebcsont beforr!".
Úgy is lett. Pár nap múlva már tovább tekerte a biciklit sebesen, mindig ő volt a leggyorsabb. De ennek már nagyon sok éve...
Most vetkőzik. Körültekintően hajtogatja össze ruháit. Sóhajt, kedvenc pólóját magához szorítja, beleszagol egyet, majd lerakja. Már csak az alsónemű van hátra, aztán haját a füle mögé igazítja: kecses, bevett mozdulat; jól áll neki, csak ő tudja így.
Megnyitja a vízcsapot, először a meleget, aztán a hideget - ez utóbbi kissé nehezen jár, de ezen most nem bosszankodik, ahogy szokott. Máskor dühös a csapra, vagy inkább arra, aki utoljára megjavította, de a nevére már nem emlékszik.
Eltalálja végre a kellő hőfokot. Előbb a bal lábát emeli át a fürdőkád széle fölött, majd miután ráhelyezte súlypontját, jön a másik láb is. A sugárban ömlő víz útjába áll. Kicsit megborzong, mikor az első vízsugarak a bőrét érik. Apró kis tűszúrások, nem fájnak, és mintha elsőre hideg lenne tőlük - de megszokja hamar.
Két tenyerét szembe fordítja, vizet gyűjt, leöblíti az arcát.
Kezébe csurgat a tusfürdőből egy keveset, szétkeni mindkét tenyerén, majd óvatosan bekeni magát. Begyakorlott mozdulatok: arcát, nyakát, föntről lefelé halad. Érzi, hogy jó illatú lesz a bőre. Aztán újból a zuhany alá áll, mert kezd egy kicsit fázni, már a bőrén is látszanak az apró kis jelek.
Újabb tusfürdő kerül a tenyerébe, szép sorjában a többi testrészre is rákerül a sor: az intimebb helyek, aztán lejjebb is, a combok, a lábszár és végül a boka meg a talp.
„Milyen szép a lábam" - mondja félhangon. Arra gondol, hogy az iskolában is mindig dicsérték alakját, a fiúk felhúzták a szoknyáját - már aki merte -, mert meg akarták nézni, mi van alatta. Most kissé elmosolyodik, és visszaemlékszik egy fiúra, aki az első szerelmes levélkét dugta a táskájába, mikor azt hitte, hogy nem figyeli. A fiúcska barna volt és kékszemű, nagyon kedves volt hozzá; hazafelé mindig vitte helyette az iskolatáskáját.
De nem engedi magának, hogy túlságosan elkalandozzon. Visszatér újból a jelenbe.
Szép, íves talpa tökéletes magabiztossággal tapad a nedves fürdőkádban, lábujjait kissé ráfeszíti a kád aljára, hogy még stabilabbnak érezze az állást.
Aztán elvesztik mechanikusságukat a mozdulatok, és elkezdi érezni, valójában hogyan esnek bőrére a vízsugarak. Ilyenkor a legjobb, mikor az ember a lecsorgó vízre figyel, mozdulatai lelassulnak, és élvezi, hogyan folyik le a nyakától egészen a válláig, aztán a hátán, a mellein a meleg víz. De jó is ez!
A polc nincs messze, meg kell csak fordulni, kézre áll minden. De nem is kell most mindennek kézre állnia, csak egy dolognak, csak egyetlen egynek. És ott is van, pontosan azon a helyen, ahova korábban tette. „Istenem! Milyen jó, hogy ilyen precíz vagyok!" - gondolja. „Hiába! Az alaposság az egyik erényem."
Ezen most elmosolyodik. Érdekes, hogy pont most jut eszébe ez a gondolat. Erény! Van valami értelme egyáltalán ennek a szónak? Egyáltalán valaminek is?
Eléri a polcot és azt is.
Agyában újabb emlékek tolonganak, mind a gazdájuk kegyeit keresi. Szinte versenyeznek, hogy melyik kerüljön előtérbe. Úgy dönt, az iskolás éveknek ad utat. Arra gondol, hogy mennyit tanult. Az a rengeteg különóra és gyakorlás. Kitartás. Szigorú menetrend szerinti élet. Mindent mindig eltervezett. A dolgoknak terv szerint kell történnie, különben elvész a ritmus, zavar támad, s ideges lesz az ember. És most, tessék! Újra próbára van téve az akarat. Most sem kell mást tenni, csak szép sorjában, tervszerűen cselekedni, akkor megy minden, ahogy kell.
A fürdőkád aljába ül. Nem is hideg a kád - gondolja, és ettől, talán még jobban élvezi a testére csorgó vizet,
Aztán kissé felszisszen, majd még egyszer.
Az első kellemetlenség után megkönnyebbül.
A vízzel keveredett csík gyorsan a lefolyó felé szalad. Apró kis patak. Vagy talán apró kis erecske inkább, a kád alján. Nem lesz sem vastagabb, se vékonyabb sokkal; nem ilyennek képzelte.
„Csak ne üssem be a fejem, mert azt nem szeretném. Ezért is jobb ülni." - gondolja. Bánkódik kissé, hogy nem tudja mennyi az idő, meg kellett volna néznie az órát. Most a lefolyt víz mennyisége számolja az időt, vagy talán inkább a dobhártyája dobogása. Nem tik-tak, tik-tak, mint az óra, hanem dob-dob, dob-dob, ahogy dobog a szív.
„Milyen jó meleg ez a víz! Úgy elbágyaszt. Olyan ez, mit a Csipkerózsika-álom! Aztán értem is jön majd egy lovag, megcsókol, én felébredek, és boldogan élünk, még meg nem halunk."
Teste a kád bántóan hideg oldalához ér, fejét a csempének támasztja; a barna hajrengeteg most nedves tincsekben áll össze, és omlik vállára. Szempilláit ólomnehezékkel fáradtság húzza, de a barna szempár valahogy az ujjaira pislant, és a látványtól elszorul a szíve; valamikor hangszeren játszottak ezek az ujjak. Most tehetetlenek mind, már nem jók semmire. Milyen kár - sajnálkozik.
Arcán szomorúság, mintha könnycseppek fakadnának szemének szegletében, de a vízsugár, amit ráirányít, kimossa a könnyeket. Belülről mégis érzi, hogy reménytelen vállalkozás, nem akarnak megszűnni sehogy sem...
„Az angyalok fiúk vagy lányok? Vagy nemtelenek?" - fordul meg a fejében. Ezen még soha nem gondolkodott. Olyan egyformák. De most sincs ideje tovább morfondírozni ezen a felvetésen, mert hangokat hall: „Kellesz nekünk! Kellesz nekünk!". Majd újra: „Kellesz nekünk!" - gyerekhangoknak véli. Vagy inkább gyermekkórusnak. Csengő-bongó gyermekkórus. Szépnek találja.
Lehajtja fejét, maga elé mered.
Aztán az anyja hangját hallja, újra látja kedves mosolyát is, ahogy ránéz szófogadó kislányára: „Gyere kincsem kész az ebéd, játszani ráérsz még eleget!". Mozog a szája gondolat közben, ahogy suttogva, inkább csak magának válaszol: "megyek anya, megyek már...".
Mintha a semmiben lépkedne...
- Vége -
Horváth Géza
Pécs, 2006. november 11.
