Távolodnak az évek ,
súlytalan szelei,
hangtalanul
a kietlen puszta omló magányába,
hol oly ritka a gondtalan álom,
s a sűrű pecsétje az éjnek
redőket von a hajnalon.
A földben még a születés csendje,
már nem tudod, mit rejthet az égen
meglapuló telihold,
de félénken suttogod: rejtelmek
félted e  kincset,
mint a gyermek mikor
a megtalált színes golyót
szorítja kis kezében
ahogy a harmat simogatja
a láthatatlan csillagot.
Te csak remélhetsz...
de hinni alig mered,
hogy tiéd még e tavasz?
Mint egykor tudtad, hogy az élet
a szemekben ott ragyog,
s elhozza aranyló Napot.

Debrecen, 2007.február 26.