Ha érem, ötven éve lesz jövőre,
hogy szép szemed ragyogva rám kinyitva,
tudatta vélem: itt vagy...énem őre...

Karomba kapva téged (ki tiltja?),
neved susogtam izgatott-rekedten,
kis Ancsa!... titkok égi, régi nyitja!

Az első randevú!... te s én, mi ketten...
E percre vártam, végre nem hiába,
bár tudtam azt, magam bilincsbe tettem!

Erős bilincsbe és kemény igába...
szülőt a gyermekéhez ős-paranccsal,
örökre egybefűzi zárt világa.

S öt év után... kezedben egy naranccsal,
a kertben ülve vártad ott apádat;
öledben Ircsi, kis cicád, a kancsal.

Arcod jelezte már a hinta-lázat:
gyümölcsöd állva, sebtiben megetted,
utána megtöröltem csöppnyi szádat.

Eszembe jut, milyen nagyon szeretted,
ha szállt a hinta messze, égre föl, le...
röpült a barna copfod is feletted!

Kiszínesedtél egy csapásra tőle;
sikongva kérted: még, apácska!...újra!
A délután se volt elég belőle...

Az alkony arra jött s bokorba bújva,
megágyazott a kék kökény tövébe.
Kigyúllt a felleg esti, bodros ujja.

A nap lebukva rőtre vált s kövérre:
lidérctüzet csiholt a hintavasra,
s vörös pacákat írt az út kövére.
---------------------------------------
Fülemben élt a cérnahang: magasra!
s a híg, csalóka légen át vakultan
azúr mezőkre vágytam én...ad astra!

Emelt a szárny... de vissza-visszahulltam;
kiszabta rég a célt a sors, a múltam.