Mit legelőször látok este,
a pályaudvar és az utcavég,
és látlak, ahogy észreveszel,
jövök, s elém, mint rég – futsz-e még?

Anyám lettél és megtört asszony,
szép, mint abroszon egy fényes tál,
mint fehér égen az öreg nap,
mint a vacsora, mit csináltál.

Minden rég volt, minden elmúlt,
s bennem dülöngél a fájó nincs,
jajong, majd néha csak sírdogál,
mint a vén kapun egy tört kilincs.

Ma néhány vagon álldogál itt,
a havas, kényes utcavégen,
ledőlt a kőfal, s újra sínek
szabják az estét, ahogy régen.

Egy munkás megáll, s szént lapátol,
a kúton maradt szürke ökle,
majd ásít, mint ki falja az éjt,
s a sínek közé búsan köp le.

S a munkás, mint ki gyászos sírt ás,
és ássa, töri a bús szenet,
már én vagyok ő, fáradatlan,
ki minden este anyát temet.