Az Anton Bruckner megítélése feletti vita a mai napig sem került nyugvópontra.Vannak, akik rá, mint a legnagyobb szimfonikus óriásra tekintenek; mások viszont középszerűnek, túlméretezettnek, hatásvadásznak tartják óriás szimfóniáinak beethoveni sorozatát.

Az életrajz tulajdonképpen semmit sem mond a zeneszerzőről, amely ékes bizonyítéka annak, hogy a legnagyobbak esetében élettörténet helyett lélektörténetről kell beszélnünk. Természetesen ez a módszer sokak számára elfogadhatatlan, hiszen a lélek örökkévalóságának tagadása mindenképpen tényszerűnek és megbízhatónak tűnik egy a tényszerűséget misztifikáló korban.

 

A német szellemtörténet egyszerre tanította meg a történelem korszakain átbukdácsoló tudóst és dilettánst arra, hogy egy-egy kultúra nagyságát annak Istenközelségén lehet lemérnünk.

Bruckner korát újra a protestantizmus és a katolicizmus kettős hatása jellemzi. Míg a protestáns Brahms egyházzenei műve inkább szimfonikus anyagú, addig Bruckner szimfonikus művészete oratórikus természetű. Brahms hatalmas kórusaiban nem lehet nem meghallani a nagyzenekari hangzásokat, addig a bruckneri szimfóniák nagyzenekari tömbjeiben a kórusmuzsika éteri tisztasága és könnyűsége zeng vissza.

Brahms zenéjében van valami nehézkes és anyagszerű, súlyos protestáns laposság, addig Bruckner katolicizmusa az orgonaszerű hangzás és a nagyzenekari kompozíciós technika együttesén is túlmutatva áttetsző és könnyed. Hiába az óceáni áradás, a rézfúvósok rikító színei és harcias mámora, a mélyvonósok ősziesen súlyos zuhatagai, a bruckneri szimfónia mégis éterien könnyed és túlvilágiasan áttetsző.

Ahogyan a német iskolamesteri szigorával és protestáns konokságával komponáló Bach a H-moll misében fél évezred katolikus muzsikáját emelte európai szintézisre, ugyanúgy vált Bruckner Liszt mellett - mint az európai zene utolsó felvillanása - a régi hagyományok újrateremtőjévé. A katolikus miszticizmus Wagner Parsifaljaban nyerte el végső értelmét  és betetőzését mindannak, amit minden pátosz nélkül az európai zene ezredéves egyetemességének nevezhetünk.

Bruckner ebben mindenképpen Wagner mellett áll, még akkor is, ha Wagner bruckner alázatos viselkedése mögött is csak epigont sejtett, s a korszak Bruknerben nem látott többet, mint egy újabb Wagner-szekta zenei különcét.

Bruckner egyházzenéjében Palestrina és a barokk motetta-hagyomány ébred fel, s lesz a modern zenei újítások mellett is minden archaizmusa mellett modernné.

Mindezek mellett látható, hogy Bruckner úgy vált a legmodernebbé, hogy ő hajlik legjobban vissza az időben Wagner Mesterdalnokainak néhány német kozépkorias hangsorát leszámítva. Bruckner modernsége csak Lisztéhez mérhető, ők foglalták össze az egyetemes európai nemeművészetet, mielőtt az belesüllyedt a modern irányzatok posványába. Bruckner és Liszt modernizmusa egy hanyatló korban a katolicizmusukban rejlett, mellyel még egy pillanatra megállították a kontinens kulturális süllyedését. Nagyságuk Istenszerelműk súlyával mérhető, ezért válhatott zenéjük Bach, Mozart, Beethoven és Wagner mellett örökérvényűvé.

Az európai kultúra a gótikus építészetttel, Dante Comédiájával ébred öntudatra, Bach és Michelangeló roppant architektúrájában érik nagykorúvá, Mozart szintézisében és Beethoven örök sóvárgásában, Bolyai és Gauss infinitezimális matematikájában éri el a magaslati pontját, s Bruckner és Liszt egyházzenéjében, a neotomista filozófiában, a spengleri történelemszemléletben zárul le véglegesen. Ami ezután következik, az az európai kultúra alkonya, végleges szakítás az istenhittel, mely egykor megteremtette az európai kultúrát.

Bruckner esetében mindenképpen ez az egyetlen helyes út, hiszen minden szimfóniája egy hatalmas lélegzetvétellel elmondott imádság.

Zsoltára, Te Deumja, miséi nemcsak méltóságteljesek vagy áhítatosak, hanem jóval többek annál, - a kegyelmi állapot nagy pillanatai.

Egy felső-ausztriai kisvárosban született. Apja tanító volt, s a gyermek belső fegyelme minden művészi indíttatás ellenében is erre a pályára vitte. Tanítóként dolgozott, s közben hatalmas álmainak megvalósításáért autodidakta módon tanult. Majd az egyház és a templom szolgálatába áll, később a linzi székesegyház orgonistája lett.

Zenei kibontakozása ezekre az évekre tehető. Orgonista mivolta a szimfóniáinak tömbszerű és grandiózus hangzásait eredményezi, a végtelenség hangszerének akarata diadalmaskodik szimfonikus művészetének architektúrájában. Palestrina és Bach, a zenei barokk, majd Wagner hat rá oly módon, hogy zenéje minden külső forma ellenére is őrzi belső érintetlenségét.

Sokan Brahms ellentéteként akarják bevonni az akkori Bécs zenei életének képletébe. Hanslick, a zenetörténet legsilányabb alakja, a benne vélhető wagneriánussága miatt igyekszik pellengérre állítani.

Brahms sem becsülte sokra, többször durván nyilatkozott róla, de Bruckner tisztább volt annál, hogy e méltatlanságot viszonozza.

A Hetedik szimfónia 1885-ös, elsöprő sikert hozó lipcsei bemutatója a kor legmagasabb elismerését hozza számára. Kitüntetések és díszdoktorság, de a legfontosabb – elismertség – várt rá.

Talán igaz az a vélekedés, hogy a későn jött siker már nem gyógyította meg a sikertelenségtől beteg zeneszerzőt. Anyjától örökölt neurotikus, depressziós hajlamai tovább pusztítottak benne, kényszeressége a külvilág előtt őrültnek láttatták. Számolási szenvedélye túlságosan közismert, a szirmok és levelek, a csillagok, könyvek, lépcsők állandó számolgatása groteszk alakká tették a ritkán ráragyogó társaságban eltöltött kényszerű napjait.

Magányossága, anyakomplexusa, a szerelem misztikus elragadtatásai alkalmatlanná tették a hagyományos férfi-nő kapcsolatra. Korának előrehaladtával  a nagyon fiatal, gyönyörű és Szűz Máriásan tiszta nőkhöz vonzódott. Személyes kapcsolatai még itt sem terjedtek túl a köszönéseken. Szerelmes leveleire elutasításokat kapott, amelyek valóban kielégíthették a tisztaság nem földi eszményeihez való kötödését. Valószínűleg alkalmatlan lett volna a házasságra a köznapiban is éteriséget feltételező viszonyulása, valamint a személyes csúnyasága miatti kisebbrendűségi érzése miatt.

Két utolsó szimfóniájában a halál apoteózisát adja, a túlvilágiságot, a visszafordíthatatlanul megkezdett utat. A Nyolcadik és a Kilencedik látomásszimfóniák.

Míg a Harmadik lassú tétele a tavasz szentsége, a Negyedik zárótétele az első égi ragyogás beköszönte, az Ötödik és a Hatodik a legkomorabb zenéi, a Hetedik adagiója a legszebb, addig a Nyolcadik harmadik tételében olyan tájakon járunk, amely a transzcendencia egészét adják. Itt már semmi földi nincs, a zene olyan átszellemült, amelyben semmi emberi vagy emberihez való viszonyítás nem létezik.

A Kilencedik utolsó tétele a Mennyország víziója, a túlvilágiság költészete. Áradás és hömpölygés azoknak, akik földi mértékkel mérik a világot, végtelenbe vesző vágy, akik a lélek otthonra találását keresik benne.

Végrendeletében megtagadja testének a földdel való egyesülését. Nem temetőbe akart nyugodni, hanem a St. Florian apátság orgonája alatt, az arcot üveggel megláttató koporsóban. Talán a zene fényét kereste, amely a föltámadáskor égbe emeli megmaradt testének atomjait.