Az érintés - befejező rész
7.
(Néhány nappal később, Zoltán lakásán. Vera pár perce érkezett.)
VERA: Maradunk, vagy elmegyünk valahová?
ZOLTÁN: Ha nem bánod, inkább maradjunk. Készítek valami gyors vacsorát, ha akarod.
VERA: Köszönöm, de én már vacsoráztam, mielőtt jöttem.
ZOLTÁN: Akkor engedd meg, hogy töltsek egy italt! Konyak jó lesz?
VERA: Az jó lenne! Teljesen átfáztam odakint. Amikor jöttem, már esett. És meg is fürödnék gyorsan.
(Zoltán poharakat vesz elő. Letekeri az üveg végén a kupakot, mindkettőjüknek tölt. Isznak.)
ZOLTÁN: Adok valamit, hogy meg tudj törölközni.
(Amíg Zoltán fürdőlepedőt keres, Vera leveti a blúzát, melltartó van rajta.)
Szemtelenül fiatalos vagy!
VERA (nevetve): Ne bolondozz! Tavasszal elmúltam harminc. De jólesik, köszönöm.
(Odakint dörömböl a szél, és az eső veri az ablaküveget. Vera megfürdik, majd kilép a kádból, törölközik.)
Nézd! Kezd megereszkedni a mellem. Pedig még gyereket sem szültem. (Magának:) Vajon milyen leszek tíz év múlva?
ZOLTÁN (a fürdőszoba ajtóban állva): Nincs semmi probléma a melleddel.
VERA: Ne hízelegj!
ZOLTÁN: Őszintén mondtam. Nagyon tetszik a melled. Sőt, szerelmes vagyok a melledbe!
(Vera felnevet. Belecsavarja testét a fürdőlepedőbe, és a hátul összegumizott haját leengedi. A nappaliban megkeresi a poharát, iszik.)
VERA: Mindig érdekelt, milyen lehet egy író ember dolgozószobája.
(Bemegy a dolgozószobába, majd a könyvespolc előtt megáll.)
Nagy, barna íróasztalt képzeltem el és rengeteg könyvet.
(Végighúzza ujjait a könyvek bordázatán.)
ZOLTÁN (mosolyogva): Nagy, majdnem barna íróasztalt látsz és rengeteg könyvet a polcokon.
VERA: Igen.
ZOLTÁN: Elnézést kérek a rendetlenségért, de a jegyzeteim szanaszét hevernek.
(Kihúz egy fiókot, és belerakja a papírlapokat.)
Rögtön elteszem. Egy ideje kinyomtatom, és az egyik fiókomban tartom a jó és rossz kritikáimat, amelyeket értékesnek tartok. Néha előveszem ezeket, és olvasgatom. De selejteznem is kell, hogy elférjek.
(Vera a dohányzóasztalon újabb nyomtatott lapokat talál. Felveszi, és miközben olvas, átmegy a hálószobába. Zoltán utána indul.)
VERA: Ezen dolgozol?
ZOLTÁN: Még nem tudom.
VERA (csodálkozva): Az hogy lehet?
ZOLTÁN Néhány ötlet csupán. De regény van a terveim között.
VERA (találomra kiválaszt egy lapot, hangosan olvasni kezd): „Nő, idegen városban. Idegen ház talán harmadik emeletén. -- Kinéz az ablakon. Szürke az ég. Szórt, tompa fények. Odakint esik. A Váci úton autógumik surrogása. Autók hosszú sora. Az ablaktörlők fáradhatatlanul sikálják a szélvédőket. A szemközti házak most szürkékből építkeznek. Eszébe jutnak Van Gogh egyre szürkülő színei. Ekkor, az emberi agy rejtett kapui megnyílnak. Emlékezni kezd. A gyermekkorára. Az apjára. A versekre, amiket tőle tanult. -- Talán még sír is. De nem, ezek nem annyira fájó emlékek. -- Már érti az összefüggéseket. Már érti a miérteket. Azt is tudja, hogy jó úton halad. Csak kitartónak kell lenni. Megint az ablak felé fordul. A rendőrlámpa zöldre vált. Az autók újból megindulnak. A Váci úton autógumik surrogása…”
(Szünet; Vera az olvasás után megjegyzi:)
Az életösztöne megsokszorozódhat annak, akit új környezetbe helyezünk.
ZOLTÁN (tölt még egy pohár italt): A létezés misztériuma mindig lenyűgözött. Főleg, ahogy az emberek képesek túlélni.
VERA: Sikerülni fog neki?
ZOLTÁN (elgondolkodva): Nem tudom. Nem biztos, hogy felhasználom. Talán majd akkor, ha kitalálom, mit keresett a számára idegen városban.
VERA: Mondtam már, hogy balatoni lány vagyok? Fonyódról. Amikor az egyetemre kerültem, kaptam egy lakást.
ZOLTÁN: Még nem említetted.
VERA Az első hónapokban nagyon egyedül éreztem magam. Alig vártam mindig, hogy hazaérjek a lakásomba. Nem mentem sehova. Nem egyszerű a létezés egyedül ekkora városban. Aztán itt maradtam. Miután munkát szereztem, mindenemet pénzzé tettem, hogy megvehessem azt a műteremlakást, amit láttál.
ZOLTÁN: Amit létezésnek nevezünk, az nem más, mint az ember elkerülhetetlen szenvedése, amit a vallások és a filozófiák ránk erőltetnek. Próbálunk alkalmazkodni, de nem mindig sikerül, és kudarcainkat néha indokolatlanul fokozottabban éljük át. Vagyis felnagyítva.
(Vera nem engedi Zoltánt elmerülni a magyarázatba.)
VERA: Csst! Gyere inkább!
(Leül az ágyra, hátul két kezével megtámaszkodik, széttárja combjait. Zoltán az ölébe hajtja a fejét.)
Lassabban, hé! (Felnevet.)
(Kis idő után magára húzza Zoltánt, szeretkeznek. Egyszerre elégülnek ki.)
Elfáradtál?
ZOLTÁN: Nem. De ha akarod, így maradhatunk egy kicsit.
(Egymás mellett, hanyatt feküdnek az ágyon. Zoltán hátul, a feje alá teszi mindkét kezét, a plafont nézi. Szünet.)
Amikor gyerek voltam, és a réten hanyatt feküdtem a fűben, mindig néztem, ahogy az ég abroszán leszakadtak és versenyeztek a felhőszövetek. Különböző formákat kerestem bennük, találgattam, melyik halad el fölöttem előbb. (Kis szünet után hozzáteszi:) Olyan banális. Nem?
VERA: Kilenc éves koromban nevelőapámtól kaptam egy állványt, rajzlapokat és szénceruzát. Azt mondta nekem, hogy mindent elérhetek az életben, amit csak akarok. Ehhez szorgalmasnak kell lennem, kitartónak. Szigorú volt velem. Kivonultam az udvarunkra. Legelőször a cseresznyefával próbálkoztam és felhőgomolyokkal. Aztán mindent lerajzoltam, ami elém került. Később portrék következtek. Néha csak többszöri nekifutásra sikerültek. Összetéptem, majd újrakezdtem. De nem elég csak jól rajzolni vagy jól festeni. Ennél sokkal több kell.
ZOLTÁN: Elégedetlen vagy?
VERA: Nem. Örömömet lelem a munkámban. (Megsimogatja Zoltán haját.) Szeretnéd, ha lerajzolnálak?
ZOLTÁN: Lerajzolnál?
VERA: Igen. Ruha nélkül.
ZOLTÁN (meglepve): Meztelenül?
VERA: Ha nem bánod.
ZOLTÁN (nevet): Inkább öltöztess fel valamilyen ruhába, ha lehet. Feszélyezne a ruhátlanságom. Főleg, ha valaki rám ismer.
VERA: Akkor adok rád zakót.
ZOLTÁN: Gondolod, hogy képes leszek órák hosszat mozdulatlan maradni?
VERA (mosolyogva): Ha valaki képes rá, akkor te vagy az. Elnézlek néha, ahogy merengsz. És hallgatsz. Ismerem a ráncaidat az arcodon, a szemed fényét, a bőröd érintését, és rajta a bergamott-levendula-szantálfa illatát. Ismerem a mozdulataidat is. Lassú vagy, kimért. Le tudnálak rajzolni emlékezetből is, ha akarnám.
ZOLTÁN: Nem akarod inkább úgy?
VERA (nevet): Ezt az áldozatot meg kell hoznod!
ZOLTÁN: Ha megkapom a végén, meghozom.
(Vera átnyúl Zoltán teste felett, és az ágy melletti asztalkáról elveszi a poharát, megissza a maradék italt.)
VERA: Most úgy érzem magam, mint aki körhintán ül. Minél gyorsabban forog a hinta, annál inkább megszűnik a valóság, és átcsap egy izgalommal s egyben félelemmel teli, irracionális állapotba. Csak a kapaszkodás van, és az, hogy az ember ne essen ki a kosárból, de mégis arra vágyik, hogy örökké tartson. Ha veled vagyok, mindig egy ilyen hintán ülök.
ZOLTÁN: Most te mondtál nagyon szépet.
VERA: Neked köszönhetem, ha az volt.
(Zoltán nem válaszol.)
8.
(Zoltán és Vera a panzió recepcióján a bejelentkezési lapokat töltik ki. Amikor elkészülnek, átnyújtják a pult mögött álló fiúnak.)
RECEPCIÓS 1: Köszönöm. A huszonkettes, mint rendesen, uram. Tessék a kulcs. Jó pihenést!
ZOLTÁN: Köszönjük.
(A kabátzsebébe süllyeszti a kulcsot, majd megindulnak felfelé a lépcsőn. Közben halkan, magának:)
Vajon miért ekkorák ezek a kulcstartók?
(Felérnek a második emeleti szobájukhoz, Zoltán kinyitja az ajtót, előreengedi Verát.)
Íme! Mit szólsz hozzá?
VERA: Nagyon jó! Szép tágas szoba!
ZOLTÁN: Ez már inkább lakosztály. Ha egy panzió esetében szabad ilyet mondani.
(Az évek múlásával a szokás eluralkodik az emberen: Zoltán azonnal kipakol az utazótáskájából, ruháit összehajtogatva a szekrénye polcára teszi, vagy vállfára lógatja fel. Vera ez alatt kiáll a teraszra, és a természetet csodálja. Gyönyörű panoráma nyílik a tóra és a szemben magasodó fenyves erdőre, pontosan úgy, ahogy Zoltán ígérte.)
VERA (álmélkodva): Milyen szép itt! A tó, ahogy megül rajta a köd, ez a csendesség!
ZOLTÁN: (Vera után megy): Valóban. Többször eljövök évente, ha tehetem. A völgy fekvésének köszönhetően idefenn felgyorsul a szél. Nyáron így teszi elviselhetővé a forróságot.
VERA: Milyen mély lehet a víz?
ZOLTÁN: Középen állítólag tíz méter. (Mosolyog.) De még nem fulladt bele senki.
(Vera a párkányra támaszkodik. A szemközti domboldalon az erdő fenyői sustorognak, lombkoronájuk csúcsai, mintha összebeszéltek volna, együtt hajladoznak a szél akaratának engedve, és ebben az összehangolt mozgásban van valami tudatos, vagy inkább titokzatos, mert a hang, amit az erdő felöl hall, folyton hullámzik: erősödik, majd elhalkul.)
VERA: Ez az erdő, mint egy hatalmas organizmus. (Szünet.) Vajon milyen lehetett itt régen, az ember megjelenése előtt vagy az idők kezdetekor?
ZOLTÁN: Isten a döbbenetes univerzumból kimetszett egy darabot, ezt a medencét, és mintha gondoskodott volna arról is, hogy az ember ne tegye tönkre.
(Nézi a lányt, ahogy tekintete elmerül a tájban.)
VERA: Bár csak meg lehetne hosszabbítani a perceket, hogy örökkévalóságnak tűnjenek!
ZOLTÁN (mosolyogva): Van még időnk. Előttünk az egész hétvége.
VERA (szünet): Hoztál már ide más nőt is? Rajtam kívül?
ZOLTÁN: Nem. Még soha. Ide menekülök, ha el akarom felejteni a valóságomat. Szeretem ezt a helyet, mert átjárásom van a fizikai létből a metafizikába. Itt vagyok tökéletesen nyugodt.
(Vera Zoltánhoz simul, megcsókolja.)
VERA: Örülök, hogy elhoztál!
ZOLTÁN: Én örülök, hogy eljöttél!
***
(Másnap reggel, Zoltán és Vera a panzió recepcióján.)
ZOLTÁN: Az evezők a házban vannak, ahogy szokott?
RECEPCIÓS 1: Igen, uram, ahogy szokott. (A falra szerelt szekrénykéből kiveszi a kulcsot.) Tessék a kulcs. A csónakot már előkészítettük.
ZOLTÁN: Köszönöm.
VERA: Biztos, hogy jó ötlet átevezni? Akkora a köd!
ZOLTÁN: Ne félj, voltam már túl, többször is. Csak tíz perc az egész. Szeretném neked megmutatni a túlsó oldalt.
(Keskeny, meredek ösvényen ereszkednek le a partra, kétoldalt csupasz fák és bokrok, néha rálátni a tó vizére. Közvetlenül a stég mellett csónakház áll. Zoltánnak egy lakattal bezárt ajtót kell kinyitnia, kissé bajlódik vele, mert a lakat nem nyílik elsőre. Kihozza az evezőket, és beteszi a csónakba.)
ZOLTÁN: Óvatosan lépj be!
(Besegíti Verát a billegő csónakba, behelyezi az evezőket a villákba, majd behúzza a láncot. A lapáttal ellöki magukat a parttól. Evezni kezd. Varjak károgása. Az evezőlapátok ütemes csobbanása. Alig tesznek meg néhány métert, Vera maga sem tudja miért, a sűrű köd teszi, vagy az, hogy körülöttük egy lélek sincs, furcsán kezdi érezni magát.)
VERA: Forduljunk vissza. Kérlek!
(Zoltán először, mintha meg sem hallaná a kérlelő szavakat, majd mégis válaszol.)
ZOLTÁN: Nyugodj meg!
VERA: Félek! Alig látni pár méterre! Fordulj vissza!
ZOLTÁN (kissé ingerülten): Itt nem lehet eltévedni! Itt nincs semmi, csak a tó vize, és ez a csónak két emberrel, velünk. Meglátod, másképp érzed magadat a túlsó parton!
(Verát nem sikerül megnyugtatnia, a pánik jelei ülnek ki az arcára, végül sírni kezd.)
ZOLTÁN (csalódottan): Jól van!
(Visszafordítja a csónakot. Néhány perc elteltével Vera kiszáll.)
VERA (ingerülten): Te! Te olyan…
(Elharapja a mondat végét. Zoltán nem válaszol. A csónak orrát újra a szemközti part felé irányítja, evezni kezd. Ismét megfeszülnek az izmok, a kar, a hát. Átérve, idősebb pár tűnik fel. Amikor beérkezik a csónak, megszólítják.)
IDŐS FÉRFI (izgatottan): Maga a túloldalról evezett át? Hallotta a sikoltozást?
ZOLTÁN (meglepődve): Milyen sikoltozást? Én nem halottam semmit.
IDŐS FÉRFI: A feleségemmel arra lettünk figyelmesek, mintha egy nő sikoltozna. Pár perce. A köd jól viszi a hangot, mégsem hallott semmit?
ZOLTÁN: Nem hallottam.
IDŐS FÉRFI (a feleségéhez): Ugye te is hallottad, kedvesem?
IDŐS NŐ: Igen, természetesen.
IDŐS FÉRFI: Különös! Hogy mik vannak! (Zoltán felé fordulva:) Maga süket? (A feleségéhez:) Menjünk drágám!
(Az idős férfi karon fogja a nőt, és távoznak. Zoltán ismét evezni kezd, de most visszafelé. A mozdulatok kapkodóak, nem igazán képes összehangolni a lapátok vízbe érkezését.)
ZOLTÁN (magának): Ezek a bolondját járatták velem! Egyáltalán hogy kerültek oda?!
(Visszafelé a távot lassabban teszi meg. Vera hűlt helyét találja. A csónakháztól elindul egyik irányba, kicsivel odébb, mintha látna valakit. Megkönnyebbül, amikor Vera alakja bontakozik ki egy padon. Leül mellé, előre hajolva, két kezét összekulcsolva lehajtja fejét.)
Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém.
VERA (ingerülten): Hagyjuk!
(Zoltán megfogja Vera kezét, de a lány elrántja. Sokáig ülnek egymás mellett szótlanul.)
ZOLTÁN: Lassan ebédidő. Gyere, menjünk le a faluba! Keressünk a központban egy éttermet!
VERA (szünet): Menjünk, de autóval. Nincs kedvem gyalogolni.
(A köd lassan felszáll, most már látszik a túlsó oldal meredek partja. Felmásznak a panzióig az ösvényen, a parkolóban áll az autójuk, beszállnak, majd Zoltán beindítja a motort. Az autó elindul lefelé a szerpentinen.)
VERA: Van egy cigarettád?
ZOLTÁN: Van, persze.
(Zoltán a kesztyűtartóból előkotor egy doboz cigarettát, óvatosan megrázza, hogy kicsússzon néhány szál, majd Vera felé tartja. Rágyújtanak mindketten. Vera néhány ideges szippantás után letekeri az ablakot, és kihajítja az égő cigarettát.)
VERA (megenyhülve): Többet ne tégy ilyet! Ígérd meg!
(Zoltán egyik kezével elengedi a kormányt, kézfejével megsimogatja Vera arcát, és hálás pillantást vet rá. Néhány perc múlva a település központjába érnek. Zoltán leállítja a motort egy alkalmas helyen, egy parkolóban, kiszállnak, hideg van, Vera állig felhúzza a cipzárt a kabátján.)
ZOLTÁN: Minden az idegenforgalomnak van alárendelve.
(Ez tisztán látszik, ezt bizonyítják az éttermek, a presszók. Egy élelmiszerboltot is látnak nem messze, valamint egy postahivatalt és egy buszmegállót kisebb váróteremmel. De most kihalt minden.)
Jobb lett volna talán a szálláson beülni az étterembe, s nem keresgélni itt, ahol még a madár sem jár. (Keserűen:) Talán ez is rossz ötlet volt.
(Vera nem felel, lehajtja fejét, úgy ballag mellette, teljesen rábízva a döntést és magát.)
Nem vagy túl lelkes.
(Megindulnak a főutcán, előttük néhány méterre egy üres sörös dobozt gurít a szél, meg néhány újságpapír alá is belekap, észreveszik, hogy az egyik étterem ablaküvege mögött pincér álldogál, épp őket nézi, feléjük is bólint, s ezzel szinte csalogatja őket, hogy térjenek be hozzá, nem kéretik magukat, ebédidő van. Az egyik ablakmelletti asztalnál foglalnak helyet egymással szemben, a pincér már jön is, italt rendelnek és könnyű ebédet, desszertet nem, de a végére azért két feketét kérnek. Gyorsan az asztalra kerül a teríték, aztán a két gyöngyöző ásványvíz, a pincér félig megtölti a poharakat, majd távozik, de hogy ne legyen tolakodó, s mégis szemmel tarthassa vendégeit, a pult mögé áll. Étkezés alatt fagyos a hangulat, amit Zoltán nehezen visel.)
Mi a baj?
(Vera nem túl meggyőzően végre megszólal.)
VERA: Semmi.
ZOLTÁN: Haragszol a reggel történtekért?
VERA (egykedvűen): Nem is tudom. Már elmúlt, ne beszéljünk róla!
(Az ebéddel hamar végeznek. Zoltán rosszkedvűen kevergeti kávéját, nem akar feloldódni a hangulat. Kezével int a pincérnek, hogy rendezné a számlát. Miután fizetnek, megindulnak vissza az autójuk felé.)
***
(Amikor visszaérkeznek a hotelszobába, Zoltán fáradtan vágja le a kabátját az ágyra. Vera levetkőzik, fürödni indul. Zoltán elővesz egy poharat, és egy üveg konyakot keres a hűtőszekrényben, tölt magának. Amikor Vera végez a fürdéssel, felöltözik: farmert és garbót húz fel. Leül Zoltánnal szemben a kanapéra.)
VERA: Töltenél nekem is?
(Zoltán kimért mozdulatokkal letekeri az üveg kupakját, mintha gondolatban máshol járna, tölt Verának és magának is, újból.)
VERA: Beleszerettem a lehetőségbe… (Elharapja szavait, majd mégis folytatja:) Beleszerettem abba, hogy téged szerethetlek. Különös. (Szünet.) Aztán megvilágosodott előttem, hogy mit érzek irántad. Majd megtanultam egyedül lenni veled, figyelni rád. Korábban társaságba jártam, emberek közé, szórakozni. Pezsgett körülöttem az élet. Voltak szerelmeim is. Nem azért mondom el, hogy féltékeny légy! (Szünet.) Előbb vagy utóbb mindig rájuk untam. Inkább előbb, mint utóbb. Elegem lett a fecsegésükből, a témáikból. Melletted nem hiányzik senki. Imponálóan higgadt és erős vagy, és nekem ez tetszik. Szeretem, ahogy írsz, ahogy szépséggé formálod a fájdalmat. Néha azt hiszem, hogy ismerlek, máskor meg úgy érzem, hogy egyáltalán nem.
(Szünet; Zoltán nem válaszol, ezt látva, Vera más irányba tereli a beszélgetést.)
Hogy állsz a regényeddel?
ZOLTÁN (lehajtott fejjel): Gyakorlatilag sehogy.
VERA: Nem féltelek. Majd kitalálsz valamit.
ZOLTÁN: Igen. Kitalálok. (Szünet.)
VERA (fásultan): Lemegyek a társalgóba. Ha van kedved, gyere utánam.
(Vera kimegy a szobából. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, Zoltán lekapcsolja a lámpát, és leül az egyik fotelbe, lábát keresztben felteszi az asztal sarkára.)
ZOLTÁN (halkan, magának): Igen, kitalálok valamit.
(Előveszi zsebéből a diktafont, majd rámondja:)
„A nő zenét hallgat. Mindig ugyanazt a lemezt teszi fel a lemezjátszóra. Vajon miért?”
(Zoltán cigarettára gyújt. Mozdulatlanul ül, de néha-néha leveri a hamut. A cigaretta füstje óvatosan csavarodik bele a függönyök résein át beszűrődő gyenge fénybe.)
***
(Másnap Zoltán hajnalban ébred. Halkan felkel, felöltözik. Vera semmit sem vesz észre ebből, tovább alszik. Zoltán lemegy a recepcióra. A pult mögött most fiatal lány fogadja.)
ZOLTÁN: Jó reggelt!
RECEPCIÓS 2 (mosolyogva): Jó reggelt, uram!
ZOLTÁN: Elkérhetném a csónakház kulcsát?
RECEPCIÓS 2: Természetesen.
(A falra szerelt szekrénykéből kiveszi, majd átnyújtja a kulcsot.)
ZOLTÁN: Köszönöm!
RECEPCIÓS 2: Nincs mit, uram.
(Zoltán elhagyja a panziót, és megindul lefelé a kis ösvényen. Odalent a tó lustán terül el az ébredező völgyben. Nyirkos minden, ködszagú a levegő. Most már gyakorlott mozdulatokkal nyitja ki a csónakház lakatját. Az egyik sarokban megtalálja az evezőket, pont ott, ahol előző nap hagyta, kiviszi, majd a villákba helyezi mindkettőt. Ellöki a csónakot. Evezni kezd. Semmi nem töri meg a csendet, csak a varjak károgása és az evezőlapátok ütemes csobbanása.)
– Vége –
Pécs, 2010. március 21.