Milyen szép vagy, mikor a lomb virul, s az ősz puhán jön el; akár a láng, sárgán hajlong, s ahogy a fény, lágyan ölel.
Ősszel a szád a rőt levél, s ujjad kegyes, karcsú mecset. Imádság, mit megmentenél s ikon, mihez nem kell ecset.
Milyen jó vagy, mikor a lomb, frissen vidul, s az éj közel. Minden puha, sötét a domb, s minden, ami van, téged ölel.
|