A kertre hull, s homályt szül, mint a hályog, fagyot szitál, s a földön szétterül. Egy vak gödör, amelyből varjú károg, mélyén a nincs, s a semmi van felül.
Arcodhoz ér, megrettent nyirkos ujja, s a torkodon jeges borotvaél. Mázsás teherként dől rád grammnyi súlya, s úgy fojtogat, mint ölni szánt kötél.
Csak nő tovább, s mohón a lelked rágja, hiába hátrálsz, akkor is nyomaszt. Magadba bújsz, hol tűz lobog, s a lángja: felrémlő szempár nyújt csak zöld vigaszt.
|