Szürke a fény, közelít a vihar, s belereszket a sétány.
Dermed a zaj, s hol a bokrok alatt feketednek az árnyak,
földre hajol, s köpenyét kiteríti a parton a bánat.
Támad az ég s haragos, szilaj ostora csap le a tóra,
s elszomorodva a kék, odavész tarajos habok árján.
Dörren a menny, tova tűnik a csend, s beborítja a völgyet,
könnyeit öntve a földre az ég, zuhogó zokogással.
Hízik a tócsa s a fürge patak nekilódul a parkban,
hol komoran nehezülnek a berkenyefákon a lombok;
s úgy kesereg nyöszörögve a kőris a lomha homályban,
mintha pokol tüze sújtana vágyva temetni világot.