Felébredek, s kopott ruhám magamra öltöm,
gyűrött arcomra néz s egy árnyék integet.
Nyújtózkodom s a rozsdás csontok szabta börtön,
egy pont után, gúnyos mosollyal int nemet.

Előttem még a hegy, megannyi szürke folttal,
hátam mögött az út: sok lejtő és kanyar.
Hunyorgok s képzelem, mit rejt a másik oldal,
melyet előlem épp a két szemem takar.

Elgondolom, mennyit csak voltam, és nem éltem,
s reménykedem, maradnom még soká lehet,
s majd csak ha végül, már az ég szavát is értem,
ereszti lelkem el kialvó szívemet.