A homlokán az óceán nyugalma kéklett,
s aranyló domb alatt ábrándozott a part.
Vállán az angyalok álmodtak hófehéret,
s a lenge égi fény zord árnyakat zavart.

Arcán a hajnalok derengő pírja játszott,
szemében félszegen öltözködött a vágy.
Ajkán mosoly fogant, s csupán egy szóra várt ott,
mely ámulatba ejt, s az érintése lágy.

E végtelen reményt a tisztaság ölelte,
s míg sebzetlen szívét karolta, óvta lelke,
kísértés leste már az ártatlan leányt.

Fülében sok-sok év magányos csendje csüngött;
felhő és Nap vetett a gyöngyre holdezüstöt,
hitetve szépnek azt, mi olykor mélybe ránt.