Az est leszállt, s a fák alatt a kőszobornál,
ahonnét édes illatot hord szét a szél,
s ahol nyilával Ámor is gyakorta kószál,
egy ifjú lány zokog, s a bokrokhoz beszél.

Imént könyörgött, most újfent jajongva átkoz,
s a két keze alélt virágot fojtogat.
Majd gúnyolódik: tegnap mint ölelt magához,
s mint szórt elém szavakból ábránd-szirmokat.

Elmúlt az óra, érti, minden könny hiába.
Indulni készül, ingerülten túr hajába,
a lába úgy sajog, cserélne bárkivel.

Pironkodik, mikor arcába néz az utca,
pedig ma még, a holnap titkát Ő se tudja:
az ing alatt már két törött szívet cipel.