Megperzselt szárnyait ledobva, a lét-bogárka a földön haldokol. Fejet hajt szomjazó fa lombja, s az olvadt utcakövekre dőlt pokol rángatja izzó cérnaszálon a megszédülten tántorgó perceket. Kigyullad a kék égi vászon: a nap pengéje ejt égető sebet. A hűs eső csak vágy s nem álom, párnámat gyűröm, aludni sem lehet. Elégett nappal ül az ágyon, s torkomba fojtja az ébrenlétemet.
|