Néhány perc múlva megpillantotta a házukat. A kert halk emberi lármával telt meg. Pippo akkor eszmélt, mikor tucatnyi ember fekete foltját látta a házuk előtt.
Estébe hanyatlott a világ. Az égről lehullottak a csillagok, a friss harmatban, az esőáztatta földekkel ragyogtak.
Pippo értetlenül nézett körül, soha nem látott ilyesmit. Ami először zavarba ejtette, hogy nem látta a szekeret az udvaron. A kertajtó mellől be lehetett látni az istállóba, de az is üres volt.
Mikor az emberek, akiket javarészét arcról ismert, elhalkultak, ahogy meglátták. Többen felé fordultak. A fiú most vett észre egy nőt, aki fehér kendővel dörgölte a szemét.
- Jó estét! – mondta rekedtes hangon.
- Hát nem az – mondta egy középkorú, szinte fekete ember.
Pippót zavarba ejtette, hogy egyetlen férfin sem volt sapka vagy kalap. Itt a legforróbb napokon is kalapban járnak az emberek, vastag nemezkalapot viselnek.Aztán hirtelen feltűnt az öreg plébános. A kezét tördelve sietett a fiú elé.
- Mi van itt? – kérdezte a fiú, s mivel nem látott egyetlen csendőrt sem, megnyugodott.
Nem érte jöttek. De akkor miért vannak itt ezek az emberek? Hol a jószág, hol a szekér?
- Légy erős! – dadogta a pap, s valódi könny volt a szemében.
- Mi történt? Csak nem apával van valami? Apa! - kiáltott a fiú.
Halk asszonysírás felelt rá, majd mély, férfias dünnyögés.
- Ne szólongasd! Már nincs itt! – mondta a pap, s megragadta Pippo kezét. – Nagy fiú vagy, gyere be! Az apád bent van. Illetve az, ami maradt belőle.
Pippo megszédült, de az első szédülete nem a szavak miatt volt. Égett szag volt bent, rettenetes bűz. A félhomályos szobában, melyben egy petróleumlámpa duruzsolt a sarokban, s egy hosszúkás gyertyafény imbolygott az asztal felett, az apja ágyán nagy fehér lepedőbe burkolt test volt vaskos foltokkal.
Pippo körülnézett, de csak fekete árnyakat látott, a bent dohogó fényeket, s az ágyat a testtel. Az apjáé volt. De most, hogy közelebb lépett, már nem látta testszerűnek. Az ajtóból még a fej és a vállak jól láthatók voltak, az ágy mellől a fej kicsiny lett, mely elveszett egy formátlan domb mellett.
- Az apád meghalt. Sajnálom, fiam!
A pap halkan beszélt, nehogy felzavarja a csendet.
- Ez lenne az apám? Maguk tévednek. Az apám reggel rendesen elment, s ha késik, megvan rá az oka.
- Az apád elment, de most örökre. Egy háborús bombát kiszántott a földből. Az tépte szét.
Pipp hallgatta a nagy fekete embert, aki minden szónál bólogatott, mintha maga is kételkednék a szavaiban.
Egy perc is eltelt, s hirtelen kirántotta valami a lába alól a talajt. A földön is vér volt, most beletenyerelt. Hideg volt és iszapos. Ott ült a kövön.
- Maguk ostobaságot beszélnek! – mondta hitetlenkedve, s a szeme fehérjéből az őrület villant fel egy pillanatra. – Maguk ostobák...
És újra az apja után kezdett kiáltozni. Érezte, hogy valaki megfogja hátulról.
- Ne szólintgasd a holtat! Nem szabad.
Nem tudta, ki mondta, de az is férfi volt. Aztán a fiú feltápászkodott, s a lepedőhöz nyúlt.
- Ne! Nem szabad – mondta a pap csendesen.
- Ha az apám, látni akarom az arcát.
A nagy fekete ember óvatosan felnyitotta a leplet.
- Ahhoz joga van a fiúnak – mondta, s belekarolt Pippo vállába.
Az apja arca nyugodt volt. Az egyik szem résnyire nyitva maradt, az ajakvonal fájón lefelé görbült. A fej jobboldalán pólyakötés volt, de annak formájából látni lehetett, hogy a koponya nagy része hiányzik. A test pedig egy formátlan húskupac volt, a felgöngyölt végtagok torzója.
Az újabb összeeséstől a nagy, fekete férfi mentette meg, aki valósággal ölbe kapta a kisfiút, majd a gyermeki ujjakat gyászos türelemmel fejtette le a lepedőről. A konyhában magához tért, akkor már a pap is ott volt mellette.
- Kihoztam az ünneplőruhád. Ma a plébánián alszol. És még néhány napot. Ez most nem neked való hely, ez a szörnyű ház! – és idegesen nézett végig a fullasztó szegénységen.
De a ház halálszagú volt immár, öt lélek bolyongott benne, szinte fekete lett a levegője. Pippo kitámolygott az udvarra, öklendezni kezdett.
- Hagyjanak! – mondta szelíden, s nem követték.
Kint köhögve küzdött a reggeli étellel, mely félig emésztve a hasából visszahőkölt. Aztán a friss levegő magához térítette. Távolban két fénygömb imbolygott, majd ehhez csatlakozott egy harmadik is. Halk és indulatos emberi beszéd málladozott a fák közt.
- Itthon van a gazember! Börtönbe vele! – mondták még messziről.
Pippo megértette, érte jönnek. A verekedés miatt. Az apja azt mondaná, hogy fusson. De az apja nem él. És ha élne? Biztos mentené a gyermeket. Amúgy is tehetetlen. Nemcsak a félelem vitte, hanem az elkeseredés. Az izmai megteltek láthatatlan remegésekkel, a csontja átforrósodott. Felkapta az ünneplő ruháját, mely papírba volt csomagolva, s madzaggal volt megkötözve.
Futni kezdett az ellenkező irányba. De óvatosan elkerülve a falu központját. Először még a lábai nem engedelmeskedtek. Szinte vonaglott. Aztán erőre kapott. Futott, ahogy bírt. Fiatal, halálraítélt szarvas volt, minden elszállt a testéből az első néhányszáz méter után, csak az ösztöne vezérelte. Kiért a faluból, majd szinte teljes fordulattal az őt keresők mögé került. Vissza az útra. Leért odáig, ahol levágta annak a gonosz gyermeknek a fülét. Lassított, vért keresett, de sötétség vette körül. Boldogtalan nagy feketeség. Kevés csillag hunyorgott az égen, nagy felhők uralták az eget, ahol a hold is csak koldus volt: szakadt, fénytelen és idegen. Pippo ismét futni kezdett. Ahol két keréken futott, most állattá bőszült emberi láb vitte. Másfél órán át rohant, s csak kétszer állt meg. A könnyeit kifújta a szeméből az est, a tüdeje pedig úgy fujtatott, hogy a halk sípolását is hallani lehetett.
Mikor elérte a partot, a tenger nagy sötét szörnyként hevert a semmibe veszve. Az ég most behorpadt, fel, a mennyek irányába. Hirtelen minden hatalmas lett, főleg, hogy a hold is kiszabadult a felhők fogságából.
Visszahúzódott az erdőbe. A fák megvédik. Ezt gondolta. Szinte összeesett, majd a feje alá gyűrte a papírba csomagolt ruháját. A hideg és a hangok nem engedték elaludni. Mindenhol apró neszezések hallatszottak, de ez nem volt szokatlan számára. Csak a hideg kínozta. Átizzadt ruhája most olyan volt, mintha hideg páncél lenne rajta. Végül elaludt. Kísérteties volt az álma. Amikor kinyitotta a szemét abba a másik világba, ugyanúgy fák vették körül, égbe nyúló fák. Az ég vemhes volt a csillagoktól, a távoli táj a viharokkal. És a fák torz ágai, mint Krisztus-testek lebegtek fölötte. Egyik a fájdalomtól vonaglott, a másik leszakadt végtagokkal függött. Álmában nyöszörögni kezdett az ijesztő képektől, mikor egyszerre hangot hallott:
- Pippo, fiam, egyetlen megmaradt gyermekem – szólt a hang, s következő pillanatban ott látta az apját.
Sápadt volt, s nagyon vén, de arca mégis nagyon hasonlított a Megváltó szenvedő arcához.
- Apám! – mondta a gyermek álmában, s felkelt, hogy az apjához rohanjon.
- Pippo, ne hozzám gyere, hanem el tőlem! El, minél messzebbre!
Pippo odaért az apjához, akinek könnyes volt a szeme. Aztán egyszerre a férfi karjai leestek, majd a lábai, s csak a törzs lebegett a sűrű lombok felett.
- Indulnod kell! Itt nincs maradásod – mondta a drága hang, s Pippóból kitört az őrjöngésszerű sírás.
És a test egyszerre felemelkedett. Egyre gyorsultan, majd az egyik fa magasán megállt, visszanőttek a végtagja, de hirtelen olyan lett, mint a templomi Krisztus-szobor. A feje oldalra dőlt, a karjai kitárultak, s ott függött, mintha maga is az Üdvözítő lenne.
A gyermek saját sírására ébredt. Még sötét volt, egy messzi dereglye útjelző lámpája pislogott, s a kopott égen egy-egy csillag. Gyorsan meztelenre vetkőzött és megfürdött a tengerbe. A hideg átjárta a testét, apró vízi lények érintették, ahogy úszott és le-letekintgetett a mélybe. Aztán megszáradt a hajnali szelektől, s felöltözött az ünneplőruhájába. Elindult a parttól felfelé Sorrentóba. Egy órányit ment felfelé kanyarogva. Mikor visszanézett, az ég bíborszín volt, a tenger még sötét, a város fényei kialudtak, s a rétek kiszuszogták magukból az esős föld nehéz szagát. Pippo emlékezett a címre, útközben egy kordélyt húzó embert megkérdezett, hogy merre van az utca és az a ház. Reggelre odaért. Szép villa volt, de nem régi építésű. A kovácsoltvas kerítés mögött kicsiny park húzódott dús bukszusbokrokkal, melyek gömbalakra voltak formázva. Pipp átellenesen leült, s várakozott. Akik arra mentek, csak egy pillanatnyi biccentéssel vették tudomásul a jelenlétét, de többen voltak azok, akiknek fel sem tűnt. Pippo azt hitte, hogy a legszebb ruhájában valamiféle ünnepélyességgel bír, de itt fel sem tűnt. Vagy annyiban, hogy szegény fiúnak nézték, aki munkát keres. Maga elé képzelte Geneviève-t, hogy miként fogadja majd. Milyen lehet szépen felöltözve, szalaggal a hajában. Ahogy a nápolyi lányok. Aztán eszébe ötlött, hogy Geneviève francia, s ott egészen más minden. Ott száz évvel előbbre járnak az emberek, itt pedig megállt az idő. Szépen és igazul, ott talán hamisan és kíméletlenségben.
Aztán meglátta a kislányt, ahogy leszalad a kicsit fennhéjazó márványlépcsőről, mely nem illett a magas, sárga falakhoz. Pippo odalopódzott a kerítéshez, s figyelte a kislányt. Barackvirágszín ruhában volt, a haja kifésülve, és sokkal szebb volt, mint a tengerparton. Vékonyka aranylánc volt a nyakában, s az egész jelensége ámulatra késztette.
- Geneviève! Geneviève! – szólongatta, hogy a lány vegye észre, de az eldobott egy fadarabkát, mire egy agár futott azután, s készségesen visszahozta. Majd aprókat vakkantott ez a kecses állat, az orrával a kapu felé döfködött, úgy jelezte, hogy valaki van ott. A lány is arra nézett, s meglátta Pippót. Elsőre meglepődött, majd odaszaladt hozzá.
- Túl hamar jöttél. Várj egy órát! De inkább kettőt! – mondta a lány franciául, amiből a fiú alig értett valamit.
- Ne értem – válaszolta a fiú tört franciasággal.
A kislány a templomtorony felé mutatott, mely a lombok fölé nőve bámult le a sorrentói villasorra, mely a teraszosan elhelyezkedő utcák negyedike volt.
Az óra nyolcat mutatott, a kislány tizet jelzett, ahogy kinyitotta mindkét kezét. Majd megfogta a kapu rácsát, mire Pippo megérintette a kis kezet. És a kis kéz nem húzódott el, hanem ott maradt a napbarnított ujjak ölelésében.
- Á, Pippó. Csak eljöttél! – hallatszott mögülük, s ahogy a fiú magához tért az édes ámulatból, ott állt tülök néhány méterre a magas férfi, Geneviève apja.
Gyanúsan méregette a lányát, s még inkább őt, majd franciául felparancsolta a kislányt, s miután az felszaladt, Pippóhoz fordult.
- Ha már itt vagy, gyere be! – mondta némi fölényességgel. - Gyere be a teraszra!
Kinyitotta a magas kaput, s a fiú belépett abba a világba, melyről nem hitte, hogy létezik. Már a sorrentói utcákon is rácsodálkozott némely villa hatalmas tömbjére, némely kert fellengzős gazdagságára, a mindenhol álló márványszobrokra, szökőkútra. De most bent volt, melynél szebbnek csak a partot látta. De itt minden békésnek tűnt, olyan volt, mint a Paradicsom, melyről a pap prédikált a kis templomukba. Még a fák és a bokrok is szoborszerűek voltak, s ahogy egy virágszirom lehullot, az is ájultan, egy pillanatra megállva a levegőbe, hol megfürdött a reggel fényei közt.
- Ülj le fiam, biztos éhes vagy! – mondta a férfi szelíden, de hűvösen is.
Kis ezüsttálcán citromos sütemény volt, egy bronzkancsóban, mely ezüsttel volt díszítve, cukrozott tej, s egy porcelántálba valamiféle péksütemény, mely apró, csavart volt, s rendkívül omlós.
Pippo zavartan nyúlt a tálba, majd feltámadt benne az éhség, s falni kezdett. De észrevette, hogy a házigazdája figyeli, s zavarában egybe lenyelte a falatot.
- Nagyon köszönöm, uram.
- Szívesen, fiatalember. Egyél csak, ha ízlik.
- Nem, uram, már jól laktam. Reggeliztem, és...
- Semmi baj, akkor vegyél a desszertből.
Pippo nem akart elutasító lenni, vett a süteményből. Soha nem evett még ilyen finomat, s újból rátört az éhség olyan fájó érzete, hogy a lába remegni kezdett. A férfi pedig az előtte ülő gyermek lelkét kutatta, aki a munkától sokkal erősebbnek tűnt, mint a korabeli gyermekek, magasabb is volt, az izomzata tizenöt éves kamasznak mutatták. A fogai szépek voltak, kivillantak a napbarnított arc keretéből. De elhanyagoltnak és ápolatlannak találta, veszélyesnek, akitől a magafajtának, még ha gyermek is, tartózkodnia kell.
Pippo újból megköszönte a finomságokat, majd a kezét ölébe ejtette, s egyenesen ült. A férfinak tetszett a gyerek udvariassága és fegyelmezettsége.
Pippo, hogy zavarát oldja, óvatosan beszélni kezdett.
- Nagyon szépen beszéli a mi nyelvünket. Nemcsak az olaszt, hanem a napolitanót is.
- Igen, fiacskám, harminc év óta rendszeresen leutazom ide.
Elhallgattak.
Egyszerre halk zongoraszó hallatszott egy kitárt ablakon át, mely a keleti oldalon volt, s a kertre nézett. Mindketten hallgatták, s Pippo arra gondolt, hogy ennek a zenének ugyanolyan halványsárga színe van, mint a citromos süteménynek, s ugyanosan édes-savanykás, ahogy az is, ráadásul olyan kerekded, könnyű, olvadékony.
- Nagyon szép – mondta, s a férfi bólogatni kezdett.
- Geneviève kiválóan zongorázik. Nagy karriert jósolnak neki. Már háromévesen Mozartot játszott.
Válaszolni akart, mikor kiáltásokat hallott az utcáról. A magas férfi a nyakát nyújtogatta, Pipp pedig belefeledkezett a zenébe. De mikor a hangok közelebb jöttek, s szinte már a szép kovácsoltvas kapu előtt voltak, összerezzent. A nevét is hallotta, majd valaki azt mondta, hogy „gyilkos", más pedig „gazember"-t kiáltott, és ekkor magához tért. A kapu azonban kinyílt, s már két csendőr lépett be rajta, utána két öltönyös férfi, akik nem tűntek elegánsnak, valamint egy középkorú ember, akiben Carlo apját vélte felismerni. Pippo megrémült, s a rémülete olyan hirtelen jött, hogy nem tudott megmozdulni.
- A két csendőr már meg is ragadta a fiút, az egyik belekarolt, a másik a tarkójánál fogta meg.
- Mit jelentsen ez? – kérdezte Geneviève apja, aki meglepődött, hogy egyszerűen rátörtek.
- Grazziani felügyelő vagyok – mondta a magasabb öltönyös. – Ez a fiú Pietro Colpi, tizedik éves árva. Kést emelt egy hasonló korú gyermekre, akinek súlyos sérülést okozott. Ezért a fiút előzetes őrizetbe kell vegyem. Kérem, uram, az együttműködését!
A férfi intett, hogy tegyék, amit tennie kell, s a fiút már vitték is egy közben megállt rabszállítóhoz. Pippo remegett, de engedte, hogy kivonszolják a kapuig. Akkor érkezett egy vaskos, fekete autó, és Conti grófnő szállt ki belőle. Pippo először meg sem ismerte, hiszen hosszú, vajszínű kosztüm volt rajta, a haja könnyedén leengedve. A grófnő viszont azonnal felismerte a fiút az egyszerű fekete ruhája,tömzsi és széles kalapja, vékony nyakkendője eelenére, s meglepetten kiáltott fel:
- Mit akarnak attól a gyermektől! Bizonyíthatom, hogy nem tört be ebbe a házba!
- Nem, grófnő, valóban nem. A fiút késsel való támadás miatt visszük be.
- Igaz ez, Pippo? – kérdezte a grófnő sápadtan.
A fiú lehajtotta a fejét.
- Kérem, várjanak! – mondta a szép nő, s a fiúhoz hajolt. – El kell nekem mondanod mindent!
- Hisz már elmondták ezek itt.
- Ez valóban igaz?
-Valóban az.
- Te szerencsétlen – jajdult fel a szép grófnő.
- Az. Örökké szerencsétlen – válaszolt lehajtott fejjel a fiú.
- Miért csináltad, Pippo?
- Nem tudom, asszonyom.
- Csak van valami magyarázata!
- Igen, ütöttek, vertek, megköpdöstek, kicsúfoltak... - mondta Pippo, s hirtelen megnyílt az ajka, de leginkább esetlen gyermekszíve. – Bocsásson meg, grófnő, hogy ezt tettem, hiszen ön ismer, s eztán miattam rossz hírbe keveredik! Az apám tegnap halt meg, igaz, a verekedés után tudtam meg. Bántottak, védekeztem. Kés volt náluk, én használtam. Ennyi történt. Ha nem védekezem, most vagy siket, vagy vak lennék. Kérem, segítsen!
- Segítek, Pippo, megígérem, hogy segítek – mondta a nő együttérző hangon.
A csendőr most meglökte a fiút, majd a rabszállítóba emelték, s odabilincselték a kezét a korláthoz. Pippo utolsó emléke erről a reggelről a grófnő együttérző tekintete volt, s hogy a zongora még most is szólt, de már sokkal messzebbről.