Vannak az életnek olyan szakaszai, melyek egészen álomszerűek.
Pippo életének első rémálma az ügyészség volt, majd az ítélet, végül a fiatalkorúak börtöne. Két évet kellett letöltenie ott, majd tizenhat éves koráig inasként kell szolgálnia egy az ügyészség által kijelölt gyárban, ahol köteles a szakmát kitanulnia. Ezek a szavak maradtak meg a tudatában, de városok, helységek nevére nem emlékezett. Nem törődött velük.
Vonaton vitték egészen Rómáig, majd onnan Firenzéig. Keze bilincsben volt, s egy csendőr kísérte. Nem szóltak egymáshoz. A fel- és leszálló utasok megnézték a két különös utast, a foglyot és a fogvatartót. Az utasok közt sok volt a paraszt, ezek is szegények voltak, és a látvány nem volt ismeretlen előttük. Kíváncsiságuk szövetébe az együttérzés apró aranyszálai szövődtek, ahogy nézték a gyermek álmodó szemét, mely hol lecsukódik, hol a semmibe réved. A csendőr ugyan sajnálkozva tekintett a fiúra, akiben eltévelyedett kis állatot látott, Pippo azonban nem vett tudomást erről az emberről. Rendőr, katona, csendőr, bíró vagy ügyész neki mind egyforma volt.
Az első órák megtörettetése után az ismeretlen vidék látványa vonzotta. A házak más alakot öltöttek, csinosabbak voltak, a táj azonban fakóbb lett, a földekből hiányzott a dél éhsége, s ahogy a földek, úgy az emberek is világosabbakká váltak. A levegő is megváltozott, s leginkább az emberek beszéde. Lent dallamosabb, éneklőbb, itt beszédesen pergő. Sokszor nem is értette a szavakat, s voltak mondatok, melyeket nem tudott megfejteni. Ha megszólították, az arcot is figyelte, s a szem titkos szándékait.
Majd visszazuhant abba a mély öntudatlanságba, mely sodorta őt messzire a szülőföldjéről.
Aztán a grófnőre gondolt, ő volt az utolsó, aki hozzászólt. A kóterben meglátogatta.

Nagy szürke épületben minden szürke volt, legszembetűnőbben az emberek. A kihallgató helyiségbe vitték Pippót, ott várta a szépséges barátját, akiben erős szívvel hitt egy-egy fellobbanó pillanatában.
- Ne bilincseljék meg azt a gyereket!
- Grófnő, ez az előírás – mondta a felkísérő fegyőr.
- Nem érdekelnek az előírásaik, ez a gyermek nem gyilkos vagy haramia!
- Kérem, Contessa, ezt mindenkinek be kell tartania!
Mikor a grófnő végre a gyermekhez jutott, hosszan belenézett annak sápadt arcába, a kialvatlan, ideges szempárba. Megfogta a fiú kezét.
- Nagyon nehéz lesz, de nem tart sokáig! Ki kell bírnod!
- Nem fogom, nem tudom... És apa...
- Édesapádat eltemették – mondta a nő, s együttérzőn lesütötte a szemét.
Hallgatta a fiú zokogását, szorította a kezét, s engedte, hogy az erős ujjaival úgy szorítsa, hogy az fájjon mindkettejüknek. Aztán Pippóban a sírás elfáradt, néhány pillanatra el is szenderült a fájdalom, s talán magával ragadta volna a gyermek egészét. Visszazuhant a kis déli falu házába, s egy-egy pillanatra mintha az apját látta volna, ahogy az állatokat elővezeti az istállóból. Hátratolta sapkáját, köhintett néhányat, majd csendesen elindult.
Majd amikor magához tért, hitetlenkedve nézte a nőt. Most nem gondolt arra, hogy milyen szép. Csak a békét és megnyugvást látta benne.
- Miért törődik velem ennyit? – kérdezte, s most gyengéden kapaszkodott a contessa ápolt, fehér kezébe.
- Mert jól esik valakivel törődni.
- És miért velem? Maga grófnő, én meg paraszt vagyok.
- Gyermek vagy. Jó és tehetséges.
- Rossz vagyok. Egy szörnyeteg.
- Nem, Pippo, nem vagy az. És ne engedd, hogy ezt elhitessék veled!
- Maga hogy segít majd? Miben kell hinnem?
- Hogy minden jól alakul. Hogy ez csak egy epizód volt az életedben.
Pippo fejében átfutottak az elmúlt napok eseményei. A kislány, ez a felnőtt és érett nő, apja szétszaggatott teste, a ház, kicsinyke vagyon, minden, mely most elvész. Otthon, szerelem, jövő. Csak ködök voltak az életében. Nevetni kezdett. Haragos, kellemetlen nevetése volt, mely újból sírásba csapott át. Aztán kíméletlenül ránézett a szép nőre. Most meglátta benne, hogy senkihez fogható szépség ragyog előtte, hogy ennek a nőnek a szépen ápolt körme is többet ér, mint az ő egész élete.
- Hagyjon itt, nem kell velem törődnie! Még rosszat is tesz velem! Rajtam nem tud segíteni! Ellenkezőleg! Még jobban utálnak, ha valaki az érdekemben fentről szól le... ide. Ebbe a pincébe... Csak bajt hoz rám. Mert idejön egy úriasszony... egy nő... Ha ilyen jár el az érdekemben, az az igazi gyengeség. Ki szereti az ilyet? Ki szereti azt, akinek ilyen a segítője? Megmondom. Senki. Senki...
Újból az együttérzés lobbant a nő szemébe, s újból a harag a fiúéban. Csakhogy ez egy forró láng volt, s önmagát emésztő, míg a másik tiszta és megszentelő. De a fiú nem volt érett hozzá, hogy ezt meglássa. A grófnő jól tudta, hogy anyátlanság a legjobbakat is rossznak mutatja, s Pippo lassan elveszti annak képességét is, hogy anyaszülte áldott gyermeknek tudja önmagát. Ez a fiú nem tudott a gyászruhájától megválni, hiszen minden évre jutott egy halottja. A grófnő a fiú felé nyújtotta a kezét, de az elhúzta az övét.
- Nem kell a keze! És nem kellhet az enyém! Nézze! Dolgos, rossz, elhanyagolt. A magáé? Hiszen tudja, látja a különbséget – mondta a fiú sírós hangon.
- Látom, de az élet változás. Minden megváltozhat. Ez is, más is, minden.
- Igen, a rossz rosszabb lesz, a jó pedig mindig az marad.
A cellaablakra egy madár röppent, néhány pillanatig megnézte a bennlévőket, majd körbetáncolta a kis párkányt és elrepült. A grófnő észrevette a fiú sóvárgó tekintetét a madár felé bámulva, a zsebkendőnyi nagyságú szabadság felé.
- Itt kell hagyjalak, de nem hagylak magadra. Ezt majd érezni fogod... - mondta a grófnő nyugalmat erőszakolva a tekintetébe.
De most sápadtabb volt, mint a fiú. A szeme színtelen lett, az ujjai aprókat rándultak.
- Isten veled, Pippo! Ne tégy semmi rosszat!
Majd felállt és elindult. Pippora ebben a pillanatban rászakadt a magány kíméletlen érzése. Ösztönei egyszerre kiabálták a tudatába, hogy eztán nem kap egyetlen jó szót sem az életébe. Ordítani kezdett. Először csak csitították, majd lefogták...

Pippo kibámult az ablakon, mintha meg akarná állítani az időt, vagy legalább a vonat mozgását, de rájött, hogy ez most ugyanazt jelenti. A táj ezernyi égbemeredő fával futott el a vonat mellett, s a fák véresre taposták az eget. Alkonyat jött, majd este lett.
Milyen jó lenne kiugrani ebből a guruló koporsóból, mely nem a föld alá visz, hanem a föld felett tart, hogy az agóniája hosszú legyen. Aztán Geneviève -re gondolt. Vajon észrevette-e az eltűnését? Számított-e valamit neki? Vagy még néhány nap, s már nem is gondol rá, s évek múlva abból a szennyes raktárból, melyet emlékezésnek hívnak, már nem is keresi?
Aztán az édesapja jutott az eszébe. Eddig szándékosan kerülték a gondolatai a halált. Hiszen, mikor az apja élt, akkor is a halálra emlékeztette. Vasárnaponként kijárt vele a temetőbe, s most már ő is végleg ott maradt. Soha nem mondta neki, mennyire szereti, mert a halállal szemben a grófnő és a francia kislány jelentette az életet. Meghalni járt haza, s a sorrentói parton újra és újra feltámadt.

Az Ospedale degli Innocentibe került.
Sok száz éves épület volt hosszú árkádsorral, széles udvarral, kerek ablakokkal, gyermeki szobrokkal. Az ártatlanok lelencháza és kórháza volt. Apácákat és papokat látott, s gyermekeket, hasonló nyomorultakat, mint ő. És halottakat, akiket kihoztak a kórteremből. Éjszaka néha üvöltésre ébredt, hajnalban a harangszóra. Naponta három imádság volt és kétszeri étkezés. A lélek jól lakott, a test böjtölt.
Az első nap levágták a haját, szinte majdnem kopasz volt. Mikor a tükörbe megnézte magát, szinte alig ismerte meg, hogy az a másik fiú önmaga, az új Pippo.
Itt ez volt a viselet, a régi ruhát elégették, s ittenit kaptak, mely fehér ingből, szürke nadrágból, könnyű mellényből állt és térdzokniból. Egyedül a cipőjét tarthatta meg.

Egy hónap után tovább vitték, fel, egészen északra. Buttriótól néhány kilométerre fekvő toloncházba került tizenketted magával, ahol a legidősebb tizenhat volt, öt évvel idősebb, mint Pippo.
Buttrio Udinétől nem messze feküdt; távolban a hegyek néha márványfehér homlokkal kísértették meg a déli napot, máskor, mikor ködbe borult a táj, távoli, hatalmas kísértetként lebegtek. Sok helyen teraszos ültetvények, máshol szőlősorok nyúltak a messzibe.
Az épület messziről kopárságával és kíméletlenségével baljóslatú módon üdvözölte azt, akit idehoztak.
Valójában két épület volt, egy hosszú, fehér falú, lapos mediterrántetővel, fakerítéssel, egy megfigyelőtoronnyal, mely alatt volt az őrző kutyák kalyibája, s a hosszú, de keskeny udvar végében egy másik ácsorgott. A kerítés legvégében volt a kóter, egy apró melléképület, melyet eszközök tárolására terveztek, aztán elkülönítő lett, leginkább sötétzárkaszerű viskó, mely elfedte a régi kutat, melyet aztán alulról is lebetonoztak. Ez a hengeralakú betonfal volt a legádázabb bűnöket elkövetők purgatóriuma. Ide valóban nem hatolt el sem napfény, sem emberi szó, de még a természet jótékony zsongása sem hallatszott oda le.
Itt-ott, apró házak pettyei láthatók, ha valaki messziről vagy repülőgépről látja ezt a tájat. Lentről kietlenségében is szép, megejtő látvány volt a környék.
Többen érkeztek meg egyszerre, aztán hatan-nyolcan várakoztak, míg újabb teherautó hozott még ugyanennyi gyereket. A bilincsüket most levették, majd a nagyobbik épület felé terelték mindannyiukat.
Pipp, ahogy belépett, volt benne valami tekintélyt parancsoló, hiszen egymagas volt a legmagasabbakkal, erős felépítésű, túlságosan érett. A hangja és a szeme árulta el, hogy zsenge, szelíd gyermeki lélek viseli az erős fiú testét, álarcát.
Gyanakodva figyelték, de eleinte nem törődött velük. Nem dacból, hanem az óvó szavak miatt. Nem mert ismerkedni, mert itt a beszéd is nagyon más volt, talán az otthonról hozott beszéde miatt is bánthatják.
- Sorakozó, rongyosok! - ordította egy hang, s egy kölyök a falon lévő harangot rázott, melynek tompa hangja bántó volt és tiszteletparancsoló. És mielőtt az újak megtalálták volna a helyüket, a fekhelyüket, vagy egyáltalán körbenéztek volna a helyiségben, ahova a sorsuk kiszórta, már az udvarra parancsolták őket..
– Vigyázz! Te is, te kis döglégy! – ordított újra a hang, s az udvari sárban felsorakozott vagy nyolcvan fiúgyermek.
A hang gazdája előlépett. Magas, szikár, inas férfi volt vastag hanggal és szemöldökkel. Az igazgató volt, a direttore. A szeme alatt apró vágás, talán háborús seb.
- Újak és régiek! – kezdte a rövid beszédet. – Az újak tanulnak, a régiek gyakorolnak. A verekedő megverettetik, a tolvaj lecsukattatik, a haramia börtönbe kerül. A fajtalankodót én magam csonkítom meg ott, ahol a bujaságra hajlamos! Akik idekerülnek, Isten talpa alá kerültek. És az istentelenséget kölyöktől sem tűröm! Isten legyen hozzátok irgalmas!
A szavak közé néhány szitokszó is került, melyek együtt meneteltek bele ezekbe a kis kobakokba az apró, koszos füleken keresztül.
- És hogy a szavaimnak legyen foganatja, hozzátok a tegnapi nap bűnösét!
Pipp most látta, hogy szürkeruhás felügyelők is vannak, ők voltak a direttore di scenák, s az egyik éppen akkor vezetett elő egy nyolcéves forma fiút. A gyereken egy hosszú pongyola volt, piszkos és foltos.
- Társatok, Tomas Bronzetti. Lopott a konyháról. Amit lopott, csekély értékű, ám a büntetés annál szigorúbb. De nem ismeretlen, csak a szokásos.
Körülnézett, s megnyugodott attól, hogy a szavaitól ez a sok gyermek megrendül. Kivéve a nagyobbak, azok ismerték a helyi nevelés összes kínját és könnyét.
Elégedetten nézett körül, régi szokása szerint az egyik kezét a zsebébe dugta, s egy másodpercre lábujjhegyre állt. Majd visszafordult a kis Tomas felé.
- Fogd meg a bokádat! – ordított a gyerekre.
Az lehajolt, a lába reszketni kezdett, a szeme kitágult. Pipp most először mert oldalra nézni. Ahogy az újak mind.
Ahogy a gyermek reszketve megkapaszkodott a bokájában, a mellette álló felügyelő megfogta a gyermek tarkóját, szinte satuszerű fogással tartotta, majd a másik kezével felhúzta a pongyolaszerű inget, mitől a gyermek meztelen combja és feneke fehérlett a koraestben. A magas férfinek az egyik felügyelőtiszt átadott egy vékony vaspálcát, s a direttore megkezdte az ítélet végrehajtását. Könnyed mozdulattal rávágott a gyermek hátsójára. Az felvonyított, majd kapálózni kezdett.
- Nyugodj meg, kölyök! Ez csak próbasuhintás volt. Amolyan csuklógyakorlat.
A következő ütés sokkal nagyobb volt, a gyermek hangosan felzokogott. A harmadiknál felfeslett a bőre, hosszú, lila sáv maradt a combja felett. A felügyelő bólintott, mire az igazgató még egyszer ütött. A gyermekből nem jött hang, mintha a fájdalom beleszorult volna a kis tüdejébe. Szemét lehunyta, arca egészen eltorzult. Majd lassanként kénsárga vizelet csorgott végig a combjától le a bokájáig.
A igazgató egy könnyed mozdulattal a hónaljához emelte a vaspálcát. A felügyelő elengedte a kis Tomást, aki rongybabaként dőlt el.
- Enrico és Marotta! Vigyétek be ezt a gazembert! A többi fürdéshez, aztán ima, majd takarodó! Lóduljatok!
A lódulásuk fegyelmezett volt, négyes oszlopban haladtak előre, aprókat döftek egymáson. Ha valaki megcsúszott, akkor a mögötte álló megragadta a karját, s nem hagyta, hogy elessék. Nem bajtársiasság volt, hanem begyakorlott stratégia. Ha egy elesik, esik a többi is. A ruhák nyakig sárosak lehetnek, ráadásul jöhet a felügyelő ütlege. És az, akit bűnösnek tartanak, megverhetik a többiek. Tehát így araszoltak előre, mint valami piszkosszürke féreg. Mikor elértek egy ócska házhoz, mely Pippónak olybá tűnt, mintha lóistálló lenne, le kellett vetkezniünk egymás előtt. Nem bámulták meg egymást, noha ennyi különböző korú gyermek kíváncsi lehet a másikra. De itt sovány csupasztestek komor expressziója volt ez a freskószerű látvány, melyben az alultápláltság, a kiütköző bordák voltak feltűnők.
Fürdés után a kis kápolnába zsúfolták mind a nyolcvan gyermeket. A kápolna a szálláshelyük lepedővel elzárt része volt, kicsit tisztább, de még így is alantas épületrész volt néhány paddal és egy szikár kereszttel a falon. Miután Tomas a betegszobába került, a nap végén elmondták az esti imát, melyet Pippo is jól ismert. Mikor imádkozott, apjára gondolt, két-három másodperccel később a kis Tomasra, akit nem ismert. Legvégül önmagára.
Mindezek után bekergették őket a fekhelyükre, mely az épület közepén volt a betegszoba, a folyosó és az étkezde közt.
Pippo most látta, hogy hol is fekszik kis bajtársa, most tudta meg, hol van a betegszoba, mely szintén keskeny és hosszú volt hat ággyal és egy kamrával, melybe halál esetén a halottat tették elszállításig.
Az ágyas szobában ágyak helyett ócska priccsek volt kemény, szúrós pokróccal. A párna egy hengeralakú párnahaj volt, benne szalma.
Sokáig nem aludt el. Mikor rajta kívül mindenki mély, súlyos álomba szenderült, felkelt, óvatosan benézett a szomszédba, hogy lássa a kis Tomast. Hason feküdt, álmában sírdogált. Pippo keresztet vetett felé. Így látta apjától, mikor kistestvérét a koporsóba tették.
Gyorsan, de nesztelenül visszaosont a helyére.
Ismeretlen volt számára ez a világ. Hosszú órákig töprengett. Aztán hirtelen eltűnt az éjszaka, az épület, mert beáradt a tenger, felkapta a testét, és sodorta messze be, hol mindent körülvesz az áldott kékség. A nap milliárdnyi szilánkká gyújtotta a tengert, és ő boldog volt és szabad.