A felügyelők késve érkeztek meg, akkor már három, véres fiút szedtek össze, s egy csapat meztelenül didergőt kergettek a szállásra.
Egyedül Pippót kötözték meg, s azonnal vitték a kerítés melletti kóterbe, melynek vészjósló sötétségével, elhagyatottságával ijesztő látványosság volt. Egyszerűen belökték a kútba, melynek alján jótékony szőnyege volt a faleveleknek és szalmának, de szúrós szagú is volt, s mindenféle rovar, csótány, béka is otthonra lelt itt.
Pippo az éjszakát fájdalmak közt töltötte. Mikor magához tért, úgy hitte, kint felvirradt. De ő sötétségben hevert, összekuporodva, s alig tudott mozdulni. Ha a lábát kinyújtotta, vagy a karjával próbált bármit tenni, éles fájdalom hasított a testébe. Különösen, ha a felbátorodott élősködők harapdálták a bőrét.
Órák teltek el, s mintha elfelejtkeztek volna. Pedig tudták, hogy ott van, szándékos hallgatás vette körül, megtöretett teste mellé a lelkét is akarták.
Hogy elfoglalja magát, énekelni kezdett. Nem túl hangosan, de úgy érezte, hogy így könnyebben múlik az idő, s a dallamok, szövegek is a fejében maradnak. Aztán képzelgett. Visszatért a szülőföldjére, Sorrrentó mellé, hol mindig susognak a fák, a hőség szinte ráül a tájra, mégis a tenger friss és sós levegője miatt kellemes. És ott lenn az örök zúgás a mélykék óceáni világban, hol a víz és az ég összeér, feloldódnak egymásban. És amikor alámerül, mindenféle halak veszik körül, némelyik raj olyan, mintha ezernyi drágakővel felékesített függöny lenne, melyet egy-egy nagyobb hal közeledtérea semmibe, a láthatatlanságba ránt az ösztönük.
Arra nem gyakoriak a cápák, Pippo mégis látott egyet, ahogy ott merengett a két-három méterrel a víztükör alatt. Először nagy és sötét folt volt, aztán eltűnt, majd néhány méterre tőle feltűnt. Ha vadászott volna, tudta, ma nem lenne itt ezen a helyen. De aztán eszébe jutott, ahogy felbukott a vízből, s körülötte lángolt a tenger, az égből az alkonyi felhők mögül a nap hatalmas fényküllőkkel zuhant az öböl feletti hegysáv mögé. Milyen boldog volt, ha úszhatott, mert hosszan lent tudott maradni. Még a sorrentói halászok is megcsodálták, s egyszer olyan messzire kiúszott, hogy felbukkanva angol kirándulóhajónak is tudott integetni...
Váratlanul kinyílt a kútfedél.
- Élsz még, Colpi? – szólt le egy hang, az egyik felügyelőé.
- Igen, uram!
Pippót szinte elvakította a fényár, amely valójában nem volt erős, de a szem ennyi idő alatt szinte megvakul.
- Kijöhetek? Uram, kijöhetek? – kiáltott fel, de csak egy árnyat látott, melyről érezte, hogy vizslatja az állapotát.
Aztán a fény eltűnt, a kútfedél vaskos csattanással visszazárta a fiút a szűkös börtönébe.
Eltelt egy nap, a csönd és a sötétség olyan erővel zuhant a fiúra, hogy majd agyonnyomta. Éhes volt, bár ez zavarta a legkevésbé. Inkább a szomjúság és a hideg kínozta. És felmérte, a magány lassan úrrá lesz rajta. Hitt abban, hogy nem hagyják itt, nem hagyhatják, tudnak róla. Hiszen az egyik felügyelő megnézte. Aztán elbizonytalanodott, arra gondolt, hogy képzelgett. De végül meggyőzte magát, hogy ilyesmi nem történhet vele. Még nem.
Estére járhatott az idő, így gondolta Pippo. Imádkozni kezdett. Nem a liturgikus szöveget mondta, hanem a saját szavaiból a saját életére költött imádságot. Minden fájdalmát belemormolta, szinte az egész élettörténetét. És elaludt. Az édesapjával álmodott. Ott állt felette, s szomorún nézett le rá. Még a hangját is hallani vélte. Felriadt, az apját könyörögte, hangosan kiabált. Aztán ismét elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, reménykedett benne, hogy átaludta az éjszakát, s most reggel van. Egy hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított az oldalába. Hiszen ez ébresztette fel! Talán patkány. Vagy nagyobb rovar. Ez marhatott bele a testébe. Hangosan ordított, idétlenül csapkodott maga körül. Egy félóra múlva megnyugodott. A kétségbeesés most már mázsás súllyal nyomorítani kezdte. Erősebbnek hitte magát, de most végleg összetörni látszott.
Vagy két óra múlva jöttek érte. Két nagyobb fiú emelte ki a kútból, ők támogatták ki az udvarra. Ott már nem bírta a járást, s a fények olyan erővel égették a szemét, hogy a földre döntötték a testét. A nap tizenegy óránál állt.
Jöttére felsorakoztatták a többieket. Ott állt a sok rongyos kis rab az udvaron, s most valóban szánalommal nézték.
A direttore megállt a csapat előtt, majd oldalra állították Pippót, de két oldalról meg kellett támasztani. Az igazgató őfelé fordult, hosszan, megvetőn végignézett rajta, majd fel és alá kezdett sétálni, mintha katonatiszt lenne. Aztán megvetőn elfordult a hadseregétől, mely tolvajokból, rablókból, mindenféle szerencsétlenből, gyújtogatókból állt, s néhány emberölési kísérlettel idepofozott kamasz is volt köztük.
- Nos, Pietro Colpi, megvizsgáltuk az ügyedet. Miattad senki nem ment dolgozni, tehát már az ittléteddel is képes vagy kárt okozni nekünk. Itt vagy egy hete, s mondhatom, hogy rászolgáltál a Nápolyban meghozott ítéletedre és az ott szerzett híredre. Veszélyes és agresszív vagy zsenge korod ellenére. De ezért vagy itt. Mondhatnám, megszolgáltad az ittlétedet. Itthon vagy.
Itt hatásszünetet tartott a direttore, végighordozta a tekintetét a sok lesütött szemű fiú felett, aztán folytatta:
- Ám meghallgatva a többi bűnös lelkületű alakot, arra a következtetésre jutottam, hogy téged ebben a szerencsétlen kimenetelű verekedésben, melynek következtében Salvatore Ronchi tizenhat rendbeli csonttörést, koponyatörést, Enrico Delcati bordatörést, egy késszúrást szenvedett el, s Ronchi szándékos csonkolásra, többszöri gyilkossági szándékra utalt a tette és a szava, ráadásul sokadszori visszaeső, ezért három hét fogdára, napi egyszeri ételmegvonásra ítéllek a büntetési idő letöltése alatt. Mielőtt be kell vonulnod, alapos orvosi vizsgálatban részesülsz.
Néma csönd fogadta az ítélethirdetést. És miután a direttore eltávozott, hirtelen nagy megkönnyebbülés szakadt fel a fiúkból. Részben Ronchi távozása miatt, akit Udinébe vittek kórházi kezelésre, s részben amiatt, hogy Pippo a körülményekhez képest olcsón megúszta.
A városból kijáró körorvos megvizsgálta Pippót, két rendbeli bordatörést állapított meg, számtalan zúzódást, ínszalaghúzódás a lábában és az ujjaknál.
- A büntetés végére ki is hevered – mondta az orvos fegyelmezett nyugalommal, majd magára hagyta a fiút.
A fogdát pedig berendezték neki, az ágyát átvitték, s a kút fölé helyezték el, majd kapott ebédet, aztán rázárták a rácsos ajtót.
Az udvar kiürült, Pippo pedig magára maradt. Az étel jól esett, a gyomra beszűkült, s most a forró étel még hasfájást is okozott. Ágyneműt nem kapott, azt majd este hoznak be neki, nehogy lefeküdjék nappal.
Ezért másnap vagy ült, vagy guggolt, s nézte azt a szeletet a világból, mely a rácsokon keresztül eljutott hozzá.
De az is szép volt, hiszen megérkezett az ősz aranyáldása, a lombok belenőttek az alkonyi égbe, s voltak olyan pillanatok, mikor nem lehetett eldönteni, hogy az ég színezi a lombokat, vagy a lombok ecsetjei festik az eget. Pippo nem is törődött ezzel, csak élvezte a látványt, mert csak ez jutott neki.
Másnap apró füttyentést hallott az esti órában.
A rácshoz lépett, de aztán arra gondolt, az érzékei becsapták. De egyszerre valami nekicsapódott a rácsoknak. Kenyér volt az, valaki odadobta.
- Ki az? – suttogta Pipp.
Hiába nyújtotta ki a kezét, nem érte el. Ekkor egy árny lopózott oda, s bedobta az éhező fiúnak.
- Gyorsan edd meg! Ne maradjon egy morzsa sem! – hallotta meg Enrico visszafogott hangját.
És az árny el is tűnt, ő pedig befalta a kenyeret, hogy nyoma se maradjon.
- Köszönöm – sóhajtotta, de akkor már egyedül volt, s csak abban reménykedhetett, hogy az őszi szél elfújja a szállásra a hangját, vagy az isteni kegyelem éjjel belecsempészi jóakarójának a szívébe.

Másnap sűrű őszi eső esett. Végigcsatangolta a völgyeket, majd összekócolta a vele jövő szél a présházak és szénaházak nádtetejét, majd csatakos tenyérrel csapkodta a falakat.
Pippo hátrahúzódott, mert be-becsapott az eső, kíméletlenül átnedvesítette a ruhájának az egyik felét. És a kint lévő ágyneműjét, amit senki nem hozott be. A többiek a földeken lehettek, talán a teherautók alá bújtak, vagy ideiglenes sátrakba húzódtak el, de róla teljesen megfeledkeztek.
Az eső vagy négy órán keresztül verdesett, aztán sziszegve kimúlt. A teherautók megjöttek, zörgésük, ricsajuk elhallatszott Pipphez is. Enni most sem kapott, de az egyik felügyelő eljött, s bedobta az ágyneműjét.
- Uram, ez vizes. Ebben nem lehet aludni – mondta Pippo kétségbeesetten.
- Hát, fiam, ez nem a Grande Hotel. Ez van! Ha nem tetszik, állva alszol, mint a lovak.
És otthagyta a fiút. Pippet nemcsak a nedves víz, hanem annak dohos, penészbűzös szaga is zavarta. Legszívesebben sírt volna, de rájött, hogy a könnyei elapadtak. Inkább valami híg, rosszízű folyadék szivárgott a szeméből, az is vékonyan, s hamar felszáradt. Inkább a düh apró párái voltak, célt vesztett indulatok.
Egy órával később újra az apró füttyentés. Két kenyér reppent be a rácsok közt egymást követve.
- Köszönöm, Enrico!
- Köszönd Tomasnak is, övé a másik!
És a hang úgy illant el, mint a gazdája. Pipp levette az ingét, úgy evett, hogy egy morzsa se vesszék el. Aztán felszedegette a morzsákat, s egyesével azokat is megette.

Szerencsére két napfényes, langyos nap jött. Pippo ágyneműje megszáradt. Egy kicsit nyirkos volt, de a teste véglegesen megszárította hajnalra. Igaz, ő meghűlt, sűrűn és váladékosan tüsszögni kezdett. Estére belázasodott, de nem szólt senkinek. Igaz, észre sem vették volna. De Pippo érezte, hogy erősnek kell látszania. A fiúk kiálltak mellette, úgy vallottak, hogy ne essék baja. És magának is tartozott ezzel. Ha nem félholtan kerül ki, a legidősebbek is tisztelni fogják.
És az erejét annak is köszönheti, hogy társai megóvják. Hiszen minden este a kenyeret megkapta, volt, hogy hat-hét félbetört kenyérszeletet, ennyien áldoztak neki.

Sötétedett. A kutyák is elhallgattak a messzeségben, csak a meglelkesedett fű dongott, mikor Pipp már hosszú percek óta várta, hogy Enrico eljöjjön. Ha ez nincs, nem erősödött volna fel. És jól esett, hogy valaki rá is néz. Naponta egyszer evett, az is valami híg lötty volt majdnem nyers krumplival, káposztalevéllel, néha egy vékonyka répa volt benne, vagy öt-hat szem bab.
Apró füttyre Pipp egészen a rácshoz húzódott, de hirtelen a magasfigyelő reflektora felkapcsolódott. Pippót elvakította, és megmutatta a titkos jótevőt, akit napok óta figyeltek a fegyőrök a két fiú óvatossága ellenére is.
Enrico árnya hirtelen megnyúlt, ahogy léptei is, mikor egy éles kanyarral próbált fedezékbe húzódni. De a két őrkutyát most szabadon engedték, melyeket a fiúk ellen hergeltek, s ezek a tenyésztett fenevadak közömbösek voltak minden gyermekségre. Enricót a bokájánál rántotta le a kisebb és gyorsabb, míg a másik a karját kapta el, s rángatni kezdte. Enrico hangos ordításától a kutyák jobban megvadultak, s az őrök pedig heccelték is az állatokat. Mikorra odaértek, a fiú karját összemarták, bokáján a hosszú sebekből a hús kisarjadt. És az egyik őr bottal oldalba verte Enricót úgy, hogy az magzati testtartásba rándult össze.
Pippo keveset látott a jelenetből, de sejtette, hogy mi történik. Ujjai saját húsába martak, úgy szenvedett barátjának kínzatására