Fiatal költő, alig múlt húszéves. Nagy tehetség, misztikus nagyság él benne.
Nem ismerem Őt személyesen, csak verseit olvastam, s egy levélváltás zajlott le közöttünk. Nem tudom, magas vagy alacsony, szép-e s nyílt tekintetű, vagy a világ elől elrejtőző fiatalember, aki titkos sebeket hordoz a keblében. Nem tudom, hogy emelkedett elme, vagy dacos nagyság, kit vad indulatok hajtanak. Hiszen a költő és a költemény sokszor elhajlik egymástól. Elég, ha csak Verlaine börtönben írt verseire gondolunk, melyek egyik csoportja letisztult vallásosság, a másik csoportja kendőzetlen erotika.
De hiszem, hogy e mennyei szépségű versek mögött igazi emberi nagyságot találhatok egyszer.
(…)
„Sápadt tetemek ölelik az utat
Némán vacognak a járdakövek
Csak a szél ami végig kutat,
S az utca végétől követ.
Most végig folyt a szürke,
Megfullad a város.
Hallgat ajtó, ablak, a telefonfülke.
Gyengén átmos
Egy méla, puha dallam
Halkan
Zenél, mint a bomló hús.
Rég a földre hulltak a csillagok és
Köd fedi a mélabús
Éjszakát,
Vánszorog a világon át
Az örök, lassú merengés”
Ha olvasom a verseit, mindig a romantikus nagyok jutnak eszembe. Érzelmességük Lamartine-t, Nervalt, Musset-t idézik. De van bennük igen sok a német költészet sejtelmességéből is, Brentano és Novalis lágy ködösségét idézik békés és rövid sorai, de szlávos melankóliájuk a korai Jeszenyint is sejtetik.
A magyarok közül Tóth Árpádot és Juhász Gyulát juttatja eszembe. Utolsó verse, mit nem rég publikált, már a modern világ szikár magányát vázolja feszes és jéghideg vonalakkal. A tárgyi világ titkos élete József Attila-i magányversek atmoszféráját hozzák vissza. Az ajtó, ablak, a telefonfülke minden köznapiságuk ellenére a lírai rengeteg részévé izmosodnak, terebélyes fákká nőnek az estek, a holdfény, a nagy magányok, a bezárt egzisztenciák rengetegében.
Képi világára ugyanaz jellemző, mint amit Szerb Antal írt Georg Trakl költészetéről. Állandóan visszatérő motívumok, ősz, hold, éjszaka, magány…de mindezek együttese csodálatos egésszé, a valóság végtelen variációjává áll össze.
(…)
„Jó volna lefesteni a múltat,
De a vásznat összekentem
Fekete, bús foltokkal,
Az ecset erőtlen
Kezemben mozdulatlan,
Nincs előttem
Semmi.
Hagytam
Elveszni a világot”
(Éjszakák)
Minden versében a magányosság szelíd líraisága ömlik el. Nem a vajdai kozmikus magány, nem valamiféle Nietzsche tudósi megnemértettsége, nem is a hölderlini valóság szétfoszladozott nosztalgikussága, hanem a magány belső átélésének kivételesen szép lírai pillanatai.
Ez a költészet zenei fogantatású még annak ellenére is, ha egy-egy sor, mint egy zongorán játszott futamban feljajduló disszonancia, itt is felbúg és elcsuklik. Talán még fokozza a vers lélektani hitelét is. Nem kimunkált, aritmetikai pontosság, hanem a lélegzetvétel szabálytalanságának belevésődése töri meg a szabályosság konok dörömbölését. De a lírikusnak mégis tökéletes zenei élményt kell adnia. Számba kell vetnie a tapasztalatokat, s azt szimfóniává kell érlelni a szív, a lélek, a magány, a szellem nagyzenekarában. Mert sokan azért nem látják meg egy nagy lélek nagy lehetőségeit, mert ítéletük hibát talál az első partitúrák elvétett ütemeiben. Még akkor is, ha csak egy hang zendül tompábban a nagy egész oratorikus méltóságában.
Nagy Ádám versei szinte kivétel nélkül szépek, elragadók, nagy lélegzetvételre kényszerítők. Állandósult témaválasztása nem modorosság, hanem lírai attitűd, a belső valóság tiszta fénye.
Itt látszik, hogy e költő még nem áll teljes fegyverzetben elénk, de tudása így is bámulatra méltó. Igazi nagy költőt sejtet minden sora, aki bár még nincs túl a tanuló éveken, de már most is zseniális tudással pengeti érzelmeink túlfeszült húrjait…
Alkony, langy ruhába bújt a nap
Mikor bús léptem játszott a poron
Egy halott, pihe láng az égre kap,
Emléked: a messzi szél hajába fonom
Fáj most minden szusszanás
Könnyes a könnyű, apró lég.
Esteledik... ébred a halott fénynász
S egy halk napsugár búsan elég
S hallom őt ( már elfeledtem) újra
Sápadt hangon egy szirmon zengi:
A magány holt, szótlan húrja
S ajkamra méla csókot szór a semmi
(Alkonyi elégia)
