Őszvégi napfény arannyal mázolta be Pippo arcát, aki a teherautó platóján ült, s nézte a szőlősorok hosszan hullámzó sávjait. A termés már a friss bor bölcsőjében szunnyad, a közeli borospincék hatalmas hordóiban, s a szőlőkarók úgy sorakoztak, mint temetőben a fejfák.
Már messziről látszódott a kis Mária-kápolna és a keskeny, oszlopszerű templomtorony, vele átellenesen a papi ház, a másik oldalon a magas és szikár fal, az egykori várfal súlyos kövekből épített tömbje, mely alatt most keskeny út vezetett. Egykor török ostromolta, s ebből megmaradt, hogy a többségben lévő, szorgalmas olaszok mellett oláhok és albánok is lakták ezt a kisvárosias falut, melynek nyelve, épületei olya kedvesnek tűntek Pippo számára. Hasonló volt itt minden, mint a rég elveszni látszó kis falujában. Csendben szemlélte a házakat, a mostanság belelkesült tereket.
Aztán a kocsi megállt a templomtól kicsit távolabb. Sokat megnézték a két őrt, akik egy szürkeruhás, rövidre nyírt hajú fiút vezetnek, s bár tudták, hogy néhány kilométerre miféle telep működik, mindig megdöbbentek, mikor ezeket a fiúkat látták utcát söpörni, útmunkát végezni, középületek kijavításában segédkezni. Nem úgy néztek rájuk, mint a megátalkodott élőlényekre, hanem sajnálat forgatta meg a szívüket, s mikor nézték a kisebb gyerekeket, inkább hitetlenkedve szemlélték őket, mert a bűnt nem találták bennük.
- Tehát te vagy Stardi atya kedvence. Én Visconti plébános vagyok – mondta a magas, majdnem kopasz fejű pap, akit egészen aszketikussá tett a szürke bőre, nyúlánk alakja, simára borotvált arca és keskeny válla.
- Pietro Colpi vagyok. Tizenegy éves.
- Tudom, ki vagy, hallottam rólad. De ahogy megnéztem a képed, nem az vagy, akinek mondtak. Tudod, mit tartanak felőled?
- Sejtem, padre parocco.
- Nos, ki vele!
- Hogy gonosz vagyok. És erőszakos.
- Igen, ez volt a lényege. És hogy nyomorékká tettél egy szerencsétlen fiút.
- Ha nem teszem, most nem állhatnék ön előtt, padre.
- Az erőszak sosem lesz mentség semmire.
- A gyávaság ott bent öngyilkosság, atyám – válaszolta Pippo, s egyből megtetszett a papnak.
- De most nem ott vagy, hanem itt. Ez pedig a szelídség helye. És itt is bátornak kell lenni.
- Nem félek, atyám. A pokolban már voltam.
Ez sem a mennyország, de hidd el, jobb hely – mondta a pap, s a fiú vállára tette a kezét.
Pippo elámult a templom szépségén, s a templomon túli tájén, mert jobban idelátszottak a havas hegycsúcsok, s az ég kékjében varázslatos rajzolatoknak tűntek.
- Megsúgok neked egy titkot, Pietro?
- Igen, padre?
- Nem tartalak elvetemült gazfickónak. Inkább egy riadt kis erdei vadnak. Most pedig átviszlek a szállásodra, majd felmégy a kórusba, éppen ott van Santuzzi vicario Stardi atyával.
És megveregette Pippo vállát. A fiú arra gondolt, hogy nagyon rég beszéltek vele így, férfi mindenképpen. És zsenge szíve felengedett, már nem bámulta rémülten a magas tornyot, a kopár falakat.
A folyosón vaskos gyertyák lucskos fényeket izzadtak a falakra, s szemben hatalmas corpus nélküli kereszt nőtt ki a falból, mintha hatalmas felkiáltó jel lenne, mely minden bűnös gondolatra le akarna sújtani.
Pippo egyetlen apró batyuval jött, s a folyosó legvégén elényitottak egy szobát, melyben egy ágy volt, egy asztal, mellette szék, egy lavórállvány lavórral, s a falon egy feszület. Az ablakot erős rácsozat védte, melyen át kilátni sem lehetett a száznyi kusza ágtól.
- Ez lesz a helyed. Jobb, mint a börtönöd, de ez is börtön. Itt nem kell rettegned, de jó, ha félsz. Van kérdésed?
- Nem atyám.
- Akkor mosd meg a képedet, csináld meg a helyed, s gyere át, én a szomszédban vagyok!
Miután a pap elment, Pippo leroskadt az ágyra. Milyen rég látott már ágyat! Ez sem volt kényelmes, de tiszta volt, emberi és nem egy állat vacka. Megsimogatta az ágyneműt, majd a falat, s legvégül a Krisztus-testet, mely halálos ünnepélyességgel nyúlt fölé, s szánakozva nézett rá.
Aztán észbe kapott. Gyorsan megmosta az arcát, megfésülködött, s elindult a plébános cellájához. Udvariasan kopogott, majd benyitott. A szoba hasonló volt, mint az övé, de az egyik falon több száznyi könyv sorakozott, a sarokban egy szekrény állt, az asztalon gyertya és Biblia.
- Mehetünk, fiam? – mondta a pap, s már indultak is a templomba.
- Igen, atyám.
- De mielőtt mennénk, meg kell gyónod. Nemcsak az Isten várja ezt el tőled, hanem jómagam is.
- Nagyon rég...
- Tudom, fiam, ez is a képedre van írva. Most ülj le erre a székre! Én a másikra, s kezdj velem imádkozni.
És a fiú először eldadogta az imádságos szövegeket, majd mindent elmondott. Még azt is, ami a szívét nyomta. Nem beszélt hosszan, mégsem felejtett el semmit. A pap pedig figyelmesen hallgatta, s ha a fiúnak elfogytak a szavai, akkor letörölte a gyermekségben még mindig friss és kedves arcról a könnyeket. És miután felmentek a templomba, a pap megérezte, hogy ez a fiú megszelídíthető, bár óvatosan szabad csak vele bánni, ketrecének ajtait csak annyira kell nyitva hagynia, hogy a gyermek érezze, hogy szabad, de érezze azt is, hogy magának kell mindig visszacsuknia a résre nyitott ajtót.
Fönt, a kórusban a kántor már szigorúbban bánt vele, de Pippo nem hagyta, hogy a kezdeti öröme elvesszék. Énekelt, úgy érezte, hogy a hangja visszatért, meg is erősödött, de meg is telt a finomságok lelkes szikráival, az öröm piros szalagjaival. Zengett a templom, s mintha az orgona is hozzászelídült volna a hangjához. A három pap pedig meglepve hallgatta Pippot, aki lehunyta a szemét, s az énekével visszatért Sordello bájos partjához, s énekébe belevette az azurkék tenger buja vadságát, a fehér homok és a dúsan zöldellő lombok életörömét.

- Szép volt, fiú! - mondta a vikárius, majd a kántor felé fordult. – Azért lesz munkája, csiszolni, kalapálni és hajlítgatni kell ezt a nyersércet, hogy ékszer legyen belőle.
És este Pipp, ahogy lefeküdt, abban reménykedett, hogy végre aludni fog, de éjfélkor felriadt, majd két óra múlva újra. Hajnalba, talán négy óra volt, arra ébredt, hogy bevizelt. A kihűlt vizelet térítette magához. Arra gondolt, hogy a félelmei és az öröme elgyengítették, kisgyermekké tették. A lavórba mosogatni kezdte a lepedőjét és a ruháját, s mikor reggel rátalált a plébános, meztelenül összegömbölyödve a sarokban sírt, s alig tudott megvigasztalódni. Félt, hogy már vissza is viszik. Még nem akart Enricóra gondolni, félt az elgyengüléstől, félt, hogy megsajnálja és visszakéredzkedik, s leginkább attól félt, hogy önmaga is átéli barátjának a szenvedését.
De a plébános, aki ébresztette, megértőn nézett rá, látta a fiú tetteit, a kimosott lepedőt, alsóneműt, intézkedett, hogy Pippo kapjon rendes, tiszta ruhát.
- Amúgy sem szerettelek volna abban az ócska börtöngöncbe látni – vigasztalta a fiút, majd levitte reggelizni.
Az imádság után átkísérte a templomba, s ott hagyta Stárdival, aki meg is kezdte a fiú taníttatását, aki alig ismerte a kottát, a kiejtése érthetetlenül délies volt, a latin szöveget olyan vaskos nápolyisággal ejtette, hogy a szerencsétlen kántorpap néha elsápadt, s hosszan bámult maga elé. Nem volt tiszteletlen a másik fiú nyelvéhez, hanem a hívekre gondolt, akik semmit nem értenek majd Pippo énekéből.
Az egy hét gyorsan eltelt, s mikor Pippo látta a társait, akik a templom végében ültek négy fegyőr által elkerített részben, megörült nekik. Azok nyújtogatták a nyakukat, hogy Pippót lássák. Ő pedig elhatározta, hogy nekik fog énekelni És énekelt, énekelte az első adventi vasárnap boldog népénekét, s az itt élők még olyan szépet nem hallottak. A mise végén megtapsolták az ott levők, majd egymást faggatták, hogy az énekhang kis gazdája is onnan, a táborból, a börtönből, a toloncházból jött, as miféle erővel bír, hogy így megríkatta őket.
- Öregem, te aztán tudsz! – paskolta meg a vállát Enrico. – Én ilyet még nem hallottam!
- És a kis Tomas? – kérdezte Pipp, mert most értette meg, miért volt furcsa ez a társaság. Rádöbbent, hogy azt a kis szerencsétlent nem látja.
- Még nem jött ki a betegszobáról. Meg is fázott, ráadásul megint bordatörött. Sántít, a szeme pedig úgy bedagadt, hogy csak az egyiken lát ki. Az a barom Riccardi nagyon elverte, mert a kis hülye lopott megint. Két napig hányt, aztán pedig éhes volt.
- Ezek megölik – mondta megkeseredetten Pippo, de Enrico újra megveregette Pipp vállát, majd azt mondta:
- Csak nem lesz nagyobb baj! Túléli, én pedig igyekszem vigyázni rá.
Pipp ott tudta meg, hogy még nem kell visszamennie, még egy hétig maradhat, egészen Szent Miklósig. És az lesz az igazi lakoma, a falu népe ilyenkor a kitoloncoltaknak gyűjt, aminek jó felét ellopják az őrök és a direttore, de még így is jól élnek egy-két napig.
- Vigyázz magadra, Pipp!
- Te vigyázd magad... és a kis Tomast! – válaszolta a fiú, s most úgy megsajnálta Enricót, akin még mindig látszott néhány ütés, apró forradások, megbarnult hegek, hogy könny szökött a szemébe.
- Ne legyél már ilyen kis idióta! - mondta Enrico, s ököllel megütögette Pipp vállát.
Szeretettel tette, ahogy azt a magakorabeli fiúk szokták. Aztán a platóról még intett, elérzékenyülten, de az egyik fegyőr már ellökte, hogy üljön le, s ne integessen.

Pippo megismerkedett a papházba járókkal, akik óvatosak voltak vele, de nem kezelték haramiaként. És csodálattal nézték, hogy az a kismadár az orgona mellől most leszállt közébük, s most lent csicsereg kiforrott és szép gyermekhangján. És segített, felszökött a konyhára, pucolta a krumplit, vágta a zellert, csumázta a paradicsomot. Vagy kivette a söprűt egy apáca kezéből, és söprögetett. Hálás volt azért, hogy ezek az emberek nem megvetéssel bámulták, hanem szóba elegyedtek vele, s egyszer egy öreg nővér megsimogatta a fejét, és azt mondta, hogy"nem vagy te rossz gyerek, inkább jó", s ezt Pipp egy életre megjegyezte.

Leesett az első hó. A táj megszépült, a szürke és sáros esők nyomai eltűntek. A papházban a kályhák súlyos forróságot duruzsoltak, Pipp is erőre kapott, már nem volt az a vézna veréb. És a kántor nemcsak énekelni tanította, s nemcsak a kottára, hanem a korábban elhanyagolt iskolai dolgokra is. Pipp majdnem elfelejtett írni, de gyorsan visszaszokott a keze a betűkhöz, s élvezettel tette ezt is. Először még egy mondat leírása is nehezére esett, de a második héten már két-három oldalakat is teleírt mindenféle csacskaságokkal. És a latin szöveg is úgy ragadt rá, mintha valamiféle gimnáziumi deák lenne. Hamar felismerte a pap, hogy okos ez a fej, zsenge vonások mögött értő elme szendergett eddig.
A kántor is megszerette, de szigorú volt vele, s ha tévesztett, óvatosan, szeretettel és szigorral meglegyintette Pippet.
- Vedd ezt atyai pofonnak. Szívből adtam, remélem, eljut a szívedig!
Ilyenkor Pipp az apjára gondolt, s a sírt elképzelte. Biztos már dülöngél a keresztfa is, ez az összetákolt deszkaútjelző, melyen a Colpi név is halványulhat, s néhány év múlva megmutatja, hogy ím, az ég és a föld itt ér össze.