Az ünnepek gyorsan elmúltak, volt bennük öröm, de sírás is.
Pippo amit tanult, az énekelte a fiúknak, ez volt a karácsonyuk. A fegyőrök restelkedve bámulták a gyermek tehetségét, talán néhány pillanatra meg is csodálták, de ezen a helyen nincsenek csodák, így a csodálat is csak gyorsan tűnő pára.
A földek néhány hétre megfeketedtek, hó már nem esett, csak fagyos, fekete eső, olyan, mint a földek színe.
Újabb fiúkat hoztak, nem rosszabbakat és nem jobbakat a többieknél. A legtöbbje ennek is tolvaj volt, egy-két nagykamasz rablás és garázdaság miatt került ide. Aki sokat beszélt vagy fölényeskedett, azt hátul, az épület mögött elverték. Csak annyira, hogy a verés majd bajtársiassággá érjen, mert a gyerek gyűlölete könnyen a megértés szelétől barátsággá napfényesedik.
Pipp visszatért a toloncház és börtön falai közé. Nem élvezett előjogot, de tisztelték, s tudta, hogy nemcsak bent állnak ki mellette, hanem e falakon kívül is.
Különös módon most érezte a legerősebbnek magát. Soha senki nem bízott benne, erényeit tudomásul vették, nem dicsérték.
Mise előtt, a szombatot most is a papházban töltötte, meggyónt, majd átment énekelni a templomba. Már egész kantáták fiúszoprán szólamát bízták rá, s Pipp olyan könnyen és gyorsan tanult, hogy Stardi atya is rácsodálkozott Pippo képességeire. Egyszerűbb műveket maga is játszott, Stardi szívesen engedte az orgonához.
Mikor visszatért a papházba a mise után, nem engedték, hogy a többiekkel átmenjen. Stardi atya hátorozottan a lelkére kötötte, hogy meg kell várnia őt, mert fontos mondandója van.
Pippo szorongva ült a sekrestyében, vajon mit akarhat tőle ez a komoly és szigorú, ugyanakkor nagybecsű férfi.
- Jöjj velem, Pierto! Ne félj, a cellámban egy nagytekintélyű személy vár. Beszélni akar veled.
Pipp engedelmesen követte a papot, aki egyszerre kitárta az ajtót, ahol az ablaknál állt egy magas, nyúlánk nő. Pipp nem ismerte meg, nem is ismerhette, hiszen a nő háttal állt, s elmélyülten bámult ki az ablakon.
- Aztán viselkedj illendően! – mondta a padre, majd behajtotta az ajtót.
A nő megfordult, s Pipp a meglepetésében odaszaladt a nőhöz, s illetlenül vagy sem, de megölelte. Azt érezte, hogy így kell tennie, mert a karjában érezte az ölelés kényszerét, s a hónapok múlásával egyre erősebb kényszer lett.
- Grófnő! - kiáltotta, az tán olyan fájón elkezdett zokogni, hogy a szép nőnek kellett csitítania.
- Igen, Pippo, én vagyok az. Nem feledkeztem meg rólad. Remélem, nem gondoltad, hogy nem tartom a szavam!
- De eddig miért nem jött el? Hiszen azt ígérte, meglátogat. Hogy majd segít.
- Igen, ezen fáradoztam. Hidd el, megtalálni sem volt könnyű. És abba a börtönbe nem is engednének be. Ezért vagyok most itt. És most beszélj! Hogy vagy? Fogytál, a hajad elveszett, az arcod sápadtabb... - beszélt megállás nélkül a grófnő, s közben hitetlenkedve nézett a fiúra, és fájt, hogy az a napérlelte arcú kisfiú most fehér, mint a meszelt fal, hogy a dús és szép haja helyett egy majdnem kopaszra csúfított gyermekfej néz vissza rá.
- Bűnözőként kezelnek... És néha annak érzem magamat. Majdnem meghaltam... - mondta szakadozottan Pippo.
Tartotta magát, hogy ne sírjon, nem akarta, hogy gyermeknek lássák.
- Miért jött el? – kérdezte feleszmélve az önsajnálatából.
A grófnő várt, erősnek akarta látni a fiút. És amikor az összeszedte magát, lassan, de már kisimult vonásokkal kezdett beszélni.
- Jó hírekkel jöttem, de a jóhoz mindig idő kell. Türelem és kitartás. És hogy nem tévedtem veled kapcsolatban, arról Padre Stardi megerősített.
Pippo élénken figyelt, majd közbevágott.
- Geneviève jól van?
- Türelem, Pippo. Róla is beszélek.
- Róla beszéljen!
- Rendben. Geneviève az eset után egy ideig bánkódott. De ebben a korban a barátság, főleg az olyan nem természetes, mint amilyen a tietek volt, hamar elmúlik.
- Kérem, grófnő...
- Pippo, ne törődj azzal a kislánnyal! Ő már elfeledhetett.
- Talán... De én nem feledtem el.
- Ebben biztos vagyok. De ő csak itt nyaralt. Aztán a szülei visszavitték Franciaországba. És Geneviève szüleinek anyagi helyzetéből következik, hogy valamelyik magániskolába viszik a lányukat. És az a kislány egy csillogó tehetség. Svájcba, Párizsba, esetleg Londonba került. Talán nem is hallottál erről a helyekről.
- Nem, asszonyom, Párizst leszámítva nem. És el sem tudom, képzelni, hol vannak ezek a helyek.
Pippo mélyen elszomorodott. Ekkor a grófnő megragadta a fiú kezét, s bátorítólag rámosolyodott.
- Ne csak keseregj, hanem vigasztalódjál! Édesapád és a családod sírja rendben van, gondozott. És hoztam neked valamit, ami megváltoztatja a sorsodat.
A grófnő papírokat vett elő, olasz és másfajta nyelvű papírok egész garmadáját. Pippo először nem akart hozzányúlni az iratokhoz, de több helyen a családnevét látta, ezért óvatosan magához húzta.
- Miről szólnak ezek itt?
- Rólad, Pipp, csak terólad.
- De ez rengeteg okmány.
- Igen, ezekben részletesen le van írva a származásod.
- Ismerem a származásom.
- Nem, szinte alig tudsz magadról valamit. De erről nem te tehetsz.
- Nem az vagyok, akinek hiszem magam? Nem vagyok Colpi?
- De az vagy. Néhai atyád és felmenői Colpik voltak, de édesanyádról alig tudhatsz valamit, hiszen kisgyermek voltál, mikor elvesztetted.
- Igen, nagyon rég meghalt. Olyan szép volt és kedves. De másra már nem is emlékezem belőle.
- Édesanyád magyar nő volt, Magyarországról került Olaszországba.
- Tudtam ezt is, és csúfoltak is miatta. Mit gondolt, miért bántottak a többiek? Félvérnek tartottak. Nem is volt barátom...
- Csak keveset tudhattál róla. És azt is tudnod kell, hogy a nagyszüleid és a nagybácsikád élnek. És nem is akármilyen származású emberek.
Pippo zavartan nézett a szép tekintetbe, s hitetlenkedve rázta a fejét.
- Én tudom, ki vagyok. És tudom, hogy hol vagyok.
- Pipp, ez nem tart örökké. Csak egy évig még. Ennyit kell kibírnod. Utána megismerheted azokat, akik...
- Akik soha nem törődtek velem.
- Talán nem is törődhettek veled. Hiszen messze kerültél onnan, ahonnan édesanyád jött. Ezt nem tudhatom. És nem is tartozik rám. De azt tudnod kell, hogy ki vagy.
- Kérdezzen meg bárkit! Vér tapad a kezemhez! Két kölyköt megnyomorítottam! Bűnöző vagyok, méltán vagyok itt! Nem értem, asszonyom, hogy mit akar tőlem! – kiáltott fel a fiú.
A grófnő meglepődött a hirtelen hangulatváltáson, Pipp most olyan lett, mint egy veszett vad, mely a felé nyújtott kézbe belemarni készül.
- Pippo, jó életet szeretnék neked. Hogy ne kelljen árván felnőnöd. Hogy ne kelljen... ilyenné válnod...
- Mondja ki, grófnő!
- Nem, Pippo. És most meg kell hallgatnod. Ígérem, nem beszélek sokat. Ezeket az iratokat, melyben hitelesen le van írva, hogy ki és mi vagy, milyen jogok, élet vagy jövő illet meg, letétbe hagyom a padre paroccónál, Visconti atyánál. A többi a te dolgod.
Pipp felállt az asztaltól, elfordult a grófnőtől, szinte fuldoklott. Kibámult az ablakon, nézte a házakat, az alacsony tetőket, a magas déli árnyékokat, melyet a templom vetett, a kopár fákat, melyek a télbe görnyedve virrasztottak, mint száznyi mankó, mely megtartotta az eget, hogy ez a világ ne roskadjon össze véglegesen. Nyomást érzett a gyomrába, még mindig nehezen vette a levegőt.
- Pippo, az édesanyád egy arisztokrata nő volt, egy bizonyos gróf Emília Kuthy. A háborúban önkéntes ápolónővéri szolgálatot teljesített. Itt ismerkedett meg apáddal. Apád megsebesült. Hogy miként ismerkedtek meg, azt nem tudhatom. De anyai ágon nemes vagy, s csak félig vagy olasz. És mivel itt csak az állam lehet a gyámod, de Magyarországon a nagybátyád és a nagyszüleid is lehetnek, ezért nincs vége semminek. És ha szabadulsz, lesz hova menned.
- De kellek én azoknak az embereknek? Egyáltalán honnan vannak ezek a papírok?
- Igen, kellesz nekik.
- Honnan tudja?
- Megírtam nekik, miután kutatni kezdtem utánad... Mert megígértem, hogy segítek. És eljutottam édesanyád még élő rokonaihoz. Felvettem velük a kapcsolatot. Írtam nekik, s válaszoltak.
- Semmi közöm hozzájuk, s nekik sincs hozzám.
- Ez nem így van, Pietro...
Pippo meglepődött, hogy a grófnő már nem becézi. Hiszen mindig Pippónak hívta. Hirtelen az orrában érezte a fiatal nő illatos testének kellemét, melybe belevegyül a tenger sós aromája is. Amikor magához ölelte a fiút gyengéden, s akkor úgy érezte, hogy az anyja volt ilyen gyengéd hozzá. De most másnak látta. Gyengének, s nem kedvesnek. Olyannak, aki meg akarja változtatni. Aki el akar venni tőle valamit. Hogy mit, azt maga sem tudta. Csak azt érezte, hogy minden változik körülötte, s abban nem akart hinni, hogy a sorsa jobbra fordulhat. Hirtelen szembefordult a nővel, dacosan rámeredt. Az pedig apró könnyel a szemében, a csalódottság ideges könnyével ránézett, s reszkető hangon így szólt:
- Én megtettem, amit tehettem. A szüleid levelét németről lefordítottam olaszra, s hitelesíttettem azt számos hivatallal. Minden okmányodat átadom a helyi plébánosnak a levelekkel együtt. Az életed mostantól rajtad múlik. Isten áldjon!
Az óra halkan ütött, Pippo most vette észre, hogy az búvik meg ott a sarokban halk és intim kattogással. Elfordult, nem is tudta miért, de megbántva érezte magát, majd belényilallt az az érzés, hogy ő is bántott, s igaztalanul tette mindezt. S ahogy ott állt és szenvedett, az ablak színes fényeket szórt az arcába. Egyszerre ajtócsukódást hallott, s mikor visszafordult, megint egyedül volt.
Pippóra rázuhant a mázsás csend. Hirtelen a feszületre emelkedett a tekintete. Most nézte meg először ezt a komor alakot hosszan és vágyakozva. Aztán a mögötte lévő tükör felé fordult, ahol önmagát látta. Mindkét arcból, a krisztusiból és a sajátjából ugyanazt a megmérhetetlen fájdalmat kiáltott felé, uganaz a mérhetetlen kín dörömbölt a mellkasán.
Két haldokló állt egymással szemben.
Pippónak eszébe jutott, hogy a keresztről lehanyatló szentség szenvedése örök, de az övének nem kell annak lennie.

Egész éjjel nem aludt.
Felkavarták képzeletének iszapját a grófnő szavai. Olyan voltak ezek az őszinte és szerető szavak, mint a botok, melyek szüntelenül az emlékeit csapkodták, keverték, össze-vissza szurkálnák. Aztán visszabámult a múltjába
Önmagából próbálta kifaragni az édesanyját. Milyen volt? Csak arra emlékszik, hogy szőkés volt, a szeme zöld, az arca finom, ovális, mint egy asztali tükör. És a haja, a nagy dús lombú haja ősszel barna volt, mint az avar, a nyárba pedig rézszínű volt, mint a kis templomi gyertyatartók. A hangjakellemes alt volt, ahogy beszélt és mesélt, ahogy merenget vagy énekelt, és becézett: Pippo, Pippo.... És idősebb volt az apjánál. A negyedik gyermekével együtt halt meg szülés közben. És akkor már kettőt eltemetett. Szerencsétlen nőnek látta ebben a visszamerengésben. És most a hazájától távol egy apró faluban nyugszik.
Pippo arra gondolt, hogy azok ott Magyarországon semmit nem tudtak a gyermekükről.
Kitámolygott az előtérbe. Hideg éjszaka volt, csillagtalan égbolt feszült a határ fölé, olyan volt, mint egy hatalmas és sötét vitorla, melyet a föld felé fúj a túlvilág, s melynek vásznán a hold is csak áttetsző fényfolt.
Nem tudta saját érzéseit kideríteni, még magának is titkok voltak.
- Colpi, te mi a fenének mászkálsz erre!
- Uram, nem tudtam aludni.
- Beteg vagy?
- Nem, uram, nem érzem annak magam.
- Akkor csomagold vissza magad az ágyadba! – parancsolta vissza az éjszakai ügyeletes, s felemelkedve a székéről a pisztolytáskájára tette a kezét, s fenyegetőn Pipp felé indult.
- Jó éjt, felügyelő úr! – dünnyögte a fiú, s visszaiszkolt a helyére

Pipp búskomorrá vált, négy napon át nem szólt szinte senkihez. Csütörtökre újabb hó esett, a fiúk vastag, de foltozott, sáros kabátban, a lábukat kapcába csavarva, vékony csizmákban ácsorogva lapátolták a havat. Néhányan a tetőt foltozták, Enrico onnan nézte a barátját, hogy az konokul és egykedvűen, senkire sem nézve dolgozik. Egy hógolyóval meg is dobta, de pipp elfordult tőle, dac és félelem sötétlett az arcán.
Ebédkor utána ment.
- Mi a bajod?
- Nincs bajom.
És azzal otthagyta. Enrico nem értette a barátját, s elhatározta, hogy nem szól ő sem hozzá, megvárja, hogy Pippo felengedjen.

Újabb nap telt el, péntek lett. Pippóért személyesen jött el a padre parocco, nagy fekete autóval vitte el a faluba. Útközben néha-néha rátekintett a fiúra.
- Máskor többet beszéltél. Be sem állt a szád.
- Nem tudok mit mondani, uram.
- Pedig akinek ilyen látogatója van...
- Az már a múlt. Akkor még szabad voltam.
- A szabadság nem egyenlő a szabadakarattal.
- Nem tudom, mi az. De akkor volt apám, volt egy kerékpárom, s lemehettem a tengerpartra.
- Szép lehetett.
- Az volt, padre.
A percek úgy szaladtak, minta esőkor az ablakon a vízcseppek. Alaktalanul, értelmetlenül. Vagy titkos értelemmel, mely az embertől idegen marad.
- Megtanultad?
- Igen, atyám.
- Pietro, ez most sokkal fontosabb. Itt lesz a püspök úr. Az ő kegyelméből ülhetsz itt a kocsiban.
- És az Isten kegyelméből mit tehetek, atyám?
A kocsi fékezett, majd megállt. A pap a fiúhoz fordult:
- Mi bajod van neked?
A fiú sírni kezdett. És ahogy sírt, megdöbbent a saját hangjától. Mélyből jött fel a hangja, ahogy a kútból a vödör felhozza a hideg és vad vizeket, s egy sebzett állat vonyítására emlékeztetett. A pap nézte, felemelte a kezét, hogy a fiú fejét megsimogassa, aztán megállt a kéz a fej fölött, a két váll között, melyek hevesen rángatóztak.
- Nem akarok élni, atyám! – zokogta Pipp és a szavak ugyanúgy szétmállottak az ajka között, ahogy az egész világa néhány nap óta egy képlékeny és formátlan lebegéssé változott. Bizonyára más fellelkesült volna a sorsának ilyetén fordulására, de Pippo úgy érezte, hogy három világ tépi, szaggatja, húzza és vonja a lelkét.
- Miért akarnál meghalni?
- Nem tudom, csak olyan elviselhetetlen az egész. Nem tudom, ki vagyok.
- Sokszor, fiam, az a legjobb, ha nem is túl sokat gondolkodunk ezen. Ha Isten nyomaiban járunk, akkor csak az ő ítélete számít.
- Magának könnyű, magának ott az istene. De nekem semmim nincs.
- Ahogy az istennek ott vagy te, így van Pietrója, úgy neked is van istened. Az első és a legfőbb apostol nevét viseled. Hidd el, számítasz! Az isten számít rád.
- És az emberek?
- Itt ülsz mellettem. Veled vagyok. És ha énekelni kezdesz, száznyi ember fog figyelni rád. Meglágyítod a szíveket, a te hangod hozza el az üdvözítőt, a te éneked tesz a vállára aranyos palástot. Akarhat-e ennél többet az igaz ember?
- Padre, nem tudom, ki vagyok. Aki eljött, elmondta, hogy más vagyok, mint akinek hittem magam. És aminek mások hittek. Nem tudom, hogy paraszt vagyok, vagy valami nemes, nem tudom, hogy a rokonaim élnek, vagy mind halott, nem tudom, hogy jó vagyok vagy rossz. Semmit nem tudok, s ezt nem bírom tovább.
- Pietro, én megértelek. Nem könnyű megtudni, ha rossznak hisszük magunkat, s kiderül, hogy mégsem vagyunk azok. Nem könnyű a jót sem elfogadni. Gondolj arra, ha valaki hirtelen rád nyitja az ajtót és a szemed megtelik fénnyel, hunyorogsz, azt kiáltod, hogy csukják be az ajtót, mert megvakulsz! Nemcsak a rossz dolgok kísértenek meg, hanem a boldogsághoz vezető lehetőségek is. És a kételyek. Tudom, mit érzel, a kedves pártfogód mindent elmondott. Talán éppen így akarta a mennyei atya, hogy annyi görbe út után az, amin most jársz, kiegyenesedjék.
Pippo láthatólag megnyugodott. A könnyek belefagytak a szemébe, a lélegzete páraként hömpölygött átforrósult szájából.
Az autó újra elindult, mindketten az utat figyelték. A papnak már az járhatott az eszébe, hogy a fiú lélekben hozzáérik a szentszövegek izzó temperamentumához, az istenszerelem zord és mindent elnyomó hatalmához.
Pipp felmérte, hogy van annak az útnak folytatása, ahol most ő tévelyeg, s az nem a fogház temetőjébe viszi, ahol már négy gyermeksír emelkedik, akik a gyermekfogház falai közt fonnyadtak temetői virágokká.