A templom megtelt emberekkel, sűrű és nehéz zsibongással, az emberek és asszonyok édes-nehéz páráival.
A magas ablakokon át beáradt a koratavasz, úgy ömlött fentről a hívek fejére, ahogy az olvadás után az áradás, mely innen nem messze széles hullámokkal ront neki a szikláknak, a meder sártól cuppanós, máskor éles kövekkel, kidőlt rönkökkel szederjes falának.
Balról tisztes nők, szép olasz asszonyok és még szebb lányok ültek, jobbról a férfiak sötét pantallóban és mellényben, s kalapjukat még a kezükben szorongatták, nyakkendőjük egy vékony, de telt, fekete szalag volt selyemmel kibélelve, melyet öntudatos buzgalommal kötöttek meg és viseltek, ahogy viselték az életüket e végtelen szépségű faluban. A kabátjuk hajtókájára virágot tűztek, s a nyakukat nyújtogatva várakoztak.
A gyermekkar fent volt a kórusemelvényen, fehér ruhában, fekete gallérral ácsorogtak csendesen, kivéve Pippót, akinek aranyos gallérja volt, s magasabb, szebb volt, mint a többi fiú, s már a haja sem volt olyan ijesztően rövidre vágva. Inkább tűnt volna lánynak a finom vonásai miatt, sötét pillantását nőiesen széles szeme emelte ki, s ajka is piros volt már a jobb ételektől, míg a többinek halvány volt, alig ütött el az arcuk színétől, mert sápadtak voltak az ajkukban, bőrükben és a lelkükben is.
Az olasz egység ünnepnapja volt, a templomok ilyenkor zengtek, s az utcák felzászlózva a piros és zöld színek lengő, szállongó kavalkádjában álltak.
Majd a templom mennyezete alatt a kórus énekelni kezdett, egyelőre még olyan halkan, hogy elnyomta csendes koráljukat a kintről jövő madárkoncert, de a benti hang is amolyan gyermekmódra csivitelt az orgona aranycirádái közt.
A liturgia illett ehhez a fényes naphoz, és Padre Visconti szava is a lelkek felett sistergett, de a lelkek mégsem a szent szavakra vártak, hanem egy déli fiú hangjára, melynek híre akkor már egészen Udinéig és még onnan is tovább terjedt.
Stardi intett a kórusnak, mely áhítatosan énekelni kezdte Rossini Petite messe solenelle-je kórusintonációját. Néhányan várakozva fel-felbámultak a kis emelvényre, mások lehajtott fejjel hallgatták a kisgyermekek ezüstösen csengő énekét. Aztán az orgona puha akkordjai felett Pippo énekelni kezdte az O salutaris Hostiát. Most sokan odafordultak, mert látni is akarták a hangot, sokan nem érték be a hallással. És láttak egy nagyobb fiút a kisfiúk között, aki minden lelkierejét összeszedve ellenségről, megnyíló égről, hazáról, örök dicsőségről és áldozatról kezdett énekelni.

O salutaris Hostia,
quae caeli pandis ostium:
bella premunt hostilia,
da robur, fer auxilium.

Uni trinoque Domino
sit sempiterna gloria,
qui vitam sine termino
nobis donet in patria.

Pippo onnan fentről is meglátta az asszonyok, de még fiatal lányok szemében is a könnyeket. Aztán Stardira nézett, aki alig láthatón bólintott felé, majd lehunyta a szemét. Arra gondolhatott, hogy ilyen szép éneket-e templom még nem hallott, s mintha a falak is megérezték volna a kegyelem puha érintését. Pipp elemében volt, tudatában felerősödött az az érzés, hogy ez az ének most nemcsak neki fontos, hanem azoknak, akik miatta jöttek el, és még inkább azoknak, akik megbíztak benne, törődtek vele. És mivel önzetlen fiú volt, másokat többre becsült, mint önmagát. Hangja hibátlanul szállt és repkedte be az egész templomot, egy pillanatra nem gyengült el, s nem vált érzelgőssé. Aranyos kincs volt benne minden hangjegy, amit ő zenévé teremtett a szikár kottalapok kíméletlen geometriájából. És minél tovább énekelt, annál jobban felerősödött az érzés a lelke mélyén, hogy jót tesz, és jól teszi, amit rábíztak. Még gyermektársai is döbbenten figyelték, legtöbbjüknek a hitetlenkedés sötétlett a szemében, mert nem volt az az orgona, egyéb hangszer vagy ember százmérföldnyi körzetben, aki ezt az ékes, szeplőtelenségében is érzéki hangot megközelíthette volna.
Mikor az orgonaszó elhallgatott, a hívők váratlanul és egyként álltak fel, s olyan tiszteletteljesen tapsolták meg a fiút, hogy Pipp csak zavartan állt fent tágra nyílt szemmel, s hol a gyerekekre, hol Stardira pillantott. Még mosolyogni sem mert, nemhogy nevetni, minden örömittas megnyilvánulást elfojtott magában, nehogy önteltnek, a váratlan sikertől megrészegültnek lássák. A kórista gyerekek pedig alig láthatón álltak körülötte, mert ez a taps Pippónak szólt, akit eszközéül választott az Isten, hogy közéjük jöjjön.
Visconti atya felemelte a kezét, s a hívek lassan leültek, s bár Pipp visszalépett a kórusba, még sokak keresték, hogy a kis csodát láthassák. És a legtöbbeknek a tenyerében viszketett a taps, hogy a mise végével Pippóból kikényszerítsék az ismétlést, s talán néhányaknak az is megfordulhatott a fejében, hogy mindegy, hogy mit énekel ez a gyermek, csak zengjen tőle a templom, a hangja kússzon fel a harangokig, s kondítsa azokat égig hozsannázó aranyoszlopokká.
Ekkor azonban különös moraj támadt a padsorok között.
Valaki középre futott, s bár gyorsan keresztet vetett, már fent volt az oltár előtt. Ott magasra emelte a fejét és hangosan kiáltani kezdett. Gyermek volt a felnőttek öntudatával és a haragos indulatával.
- Meghalt Tomas! Meghalt Tomas! Megölték...
Enrico volt az, ércesen megférfiasodó hangja utat tört ebben az emelkedett hangulatban.
- Ki ez a gyerek? Mit akarnak tőle? Ki halt meg? Kit öltek meg? – hallatszott mindenhonnan. Az emberek nem értették, hogy mi zajlik körülöttük. Ámulatból idegességbe zuhantak, a rend felbolydult, a ministránsgyerekek, akik eddig szoborszerű fegyelemmel állottak, most megzavarodottan forgolódtak; hol Pippót, hol pedig a hívőket nézték.
Aztán már két fegyőr berohant, hogy elfogják Enricót, aki elsőre kicsusszant a karjuk közül, s egészen felszaladt az oltárig.
- Hallod Pippo, meghalt Tomas! Neked is a barátod volt! Tégy valamit!
Pipp halálsápadtan lépett egészen előre, ahonnan tisztán láthatta, ahogy a barátját leteperik, a karját hátracsavarják és megbilincselik.
- Vigyék ki innen ezt a gazembert! – lépett elő a direttore váratlanul, s a hívők döbbenten álltak fel, ahogy Enricót a földön fogva húzzák. Ő még tett egy utolsó kísérletet:
- Hallod, Pippo? Neked is a barátod volt! Gyere le, s mondd el az igazat!
- Fogják már be a száját! – üvöltötte a direttore ekkor már kikelve önmagából, s nem törődve a templomi áhítattal, s akkor a fiúnak egy kendőt tettek az ajkához, majd egy vaskos kötéllel belekötötték a szájába, hogy egy szó se jusson ki onnan.
Enrico még így ismorgott, hangoskodott, tekintetével Pippót kereste, aki egészen elsápadva lépett előre. Stardi felállt, óvatosan megérintette a fiú vállát. Pippo összerázkódott, majd a papra nézett. Az nemet intett, éles gesztusok közt rázta meg a fejét. Pippo egy pillanatra elbizonytalanodott, de ahogy a barátját látta, akit húztak-vontak, s közben ütöttek, újból lépett egyet. Nem vissza, hanem előre. És már tudatosult eddig elbódult elméjébe, hogy az a barátja, aki óvta, ahogy tudta, aki mesélt neki, s akinek ő is elbeszélhette a Sorrentói-öböl boldog óráit, most halott.
- Ne menj, fiam! – hallotta Stardit.
Pipp úgy nézett a papra, mintha az átalakult volna valami mássá. Már nem papnak látta, hanem valami idegen, szürke, ellökni, félreállítani való embernek. Mintha lehámlott volna a jóság fehér árnyéka, s maradt volna a szürkeség, az idegenség, az emberen túli. Egy szürke lárvának látta, melyből nem tudta, mi kel ki.
- Mindent tönkretehetsz, Pietro! – mondta a pap aggódva. – Ha most segítesz annak a fiúnak, vagy csak szóval és tettel kiállsz mellette, minden elvész, amit felépítettél.
Pippo hátrálni kezdett az ajtó felé, miközben a dulakodás zajai felcsimpaszkodtak egészen a templom mennyezetéig, belesüvítettek a fülekbe. Pippo szívébe.
- Bocsásson meg, padre! – mondta Pippo, azzal a kórus ajtaját feltépve eszeveszett rohanással futott le a lépcsőn.
Már majdnem kirángatták Enricót a templomból, mikor Pipp odaért.
- Engedjék el! – kiáltotta, s most hirtelen minden szem rávetült.
Az elégedetlen morgások, sóhajok, elítélő szózuhatagok átcsaptak a döbbenet zsongásává. Hát itt van az a fiú, aki azon a titkos nyelven szólt hozzájuk, melyektől a holt szavak is megistenültek! Ő hát ez a földre visszamerészkedett istenség, ki képes felébreszteni a szíveket.
Pippo rávetett magát a barátjára, annak kiszolgáltatott, megkötözött, megbénított testére, s ahogy átölelte, úgy védte, s már a következő két ütést ő kapta. Most már őt sem kímélték, oldalba rúgták, s ott találták el, ahol a csont épp most forrt eggyé, s Pippo felsikoltott a fájdalomtól. Már észre sem vette, hogy a földregyűrt és elnémított barátjával a vérük összefolyt, az orrából és füléből lecsöppenő vér Enrico felszakadt szemöldöke és felrepedt ajkából szivárgó vérrel egyesült. Patetikus lélek ezt egyfajta új testvériségnek látná, de akik ott voltak, meggyűlölték azonnal a két fiút, akik tönkretették a nemzeti ünnepet, melynek kedvéért a templom, a terek és utcák zászlóktól voltak harsogón ünnepélyesek, az emberek kötelességszerű álheroizmussal jöttek ide.
Visconti atya a kézfejével takarta el az arcát, s neki jutott először az eszébe, hogy majd ezerkilencszáz évvel ezelőtt a tömeg ugyanolyan megvetéssel vagy ijedt együttérzéssel nézte, ahogy az Üdvösséget és az Igazságot a végzetig korbácsolják.
A tömeg dermedten állt, néhányan a látványosságot megérezve egészen a kint álló autóig kísérték a gyermekeket, akiket már tehetetlenül, összekötve és elhallgattatva rángattak le a lépcsőről. Enrico az eszméletét vesztette, Pipp még látta, ahogy a barátját bedobják a rabszállító autóba, majd őt is betuszkolják a barátja mellé. A rácsos ajtó szinte beleszakadt az autó testébe, olyan indulattal csapták a két fiúra. Pippo most érezte meg, hogy minden elvész, ahogy a sietve távozó autó ablakából a templom összezsugorodik, a házak belesüppednek a földbe, a földek megemelkednek, és a fák visszarohannak velük a toloncházig.
Pippo ránézett a barátjára, annak ájult, összevert képére, s hirtelen megvilágosodott előtte az élet elkoptatott és kibeszélt, mégis valós értelme. Most látott először tisztán, mielőtt elsötétült volna előtte a világ.