Két nappal később Pippo és Enrico a tetőjavításakor kerültek egymás mellé. Egy állványon három szurkos vödör gőzölgött, s a fiúk lapátokkal és felmosófával egyengették a tetőt, tapasztották a réseket.
Forró ébredés volt ez a reggel, a nap magnéziumos fénnyel uralkodott az égen, mely kifakult körülötte. Bűz terjengett, szúrós, torkot emésztő. A porzemek milliónyi gyámántszemecskéi lebegtek körülöttük, s talán gyönyörködtek is volna benne, ha az itt lévők mellkasa nem zilált volna, szemüket nem marta volna a veríték, s szemük alja nem lett volna vörös a hőségtől.
Négyen voltak fent, a fegyőr a szemben lévő megfigyelőtoronyról ellenőrizte őket. Ide is látni lehetett, ahogy az egyik cigarettát a másik után szívja el.
Mikor ellankadt a figyelme, és a sapkáját a homlokába húzta, Enrico a nyelvével csettintett Pippo felé. Egymás mellé kerültek. Pippo arca vörös volt, a nyelve és az ajka majdnem fehér. Zilált, levegő után kapkodott.
- Ha nem bírod, menj el! Ez kikészíti az embert – szólt Pippónak.
- Ha nem bírnám, nem csinálnám – válaszolt Pipp, s bárhányszor letörölte az arcát, az sötétebb lett a kátránytól.
- Pippo, a torkod.
- Mi van a torkommal?
- Nem tudsz majd énekelni.
- Már soha nem fogok énekelni.
- A csudát! Majd csak egyszer kijutok innen...
Az őr most feléjük nézett, hosszan megbámulta a fiúkat, aztán mintha megnyugodott volna, visszaült. A toronyban volt egy összehajtható szék, néha a direttore idejött fel újságot olvasni.
- Enrico, én megszököm innen – súgta Pipp, majd Enrico mögé lépett, hogy ne legyen feltűnő, hogy beszélgetnek.
- Felesleges, úgyis elfognak.
- Kihallgattam az őröket, én tizennyolc hónapot kaptam, te huszonnégyet. Holnap kihirdetik. Egyikünk sem bír ki még ennyit. Te a felnőttekhez kerülsz, én Rómába, csupa gyilkos közé.
- Colpi, fogd be a pofádat, inkább dolgozz! És énekelj! – röhögte el magát Moratti lentről, ahogy megállt az épület előtt.
Majd tovább ment, hogy megkerülje az épületet. Nagy köröket járva ellenőrizte a fegyintézet minden szegletét.
Néhány perc múlva Enrico ismét Pipp mellé ért.
- Ezt a Morattit is egyszer...- suttogta indulatosan.
- Hagyd Morattit! Gyere velem! – mondta fáradt ingerültséggel Pippo,s kelletlenül nézte a tető szurkos, kátrányos feketeségét.
- Mégis hová? – kérdezte Enrico megkeseredetten.
- Fel, északra.
- És ott hova? És miért északra, hiszen te délen laktál?
- Mert arra keresnek először.
- Mi van északon?
- Magyarország. Ott élnek a nagyszüleim.
- Azok a te nagyszüleid.
- Enrico, velem vagy, gondoskodom rólad!
- Hiszen még magadról sem tudsz!
- Itt nem. Ezért is kellesz nekem. Másrészt Ferrárába megölnek téged.
- Mikor idekerültem, tudtam, hogy innen élve nem jutok ki.
- Éppen ezért ér meg egy próbát. Magyarország nincs messze.
Enrico elgondolkodott. Közben a szurkos fával hosszan elsimította a szurkot, mely gőzölgött, s bár a deszkákon jártak a fiúk, érezték a forróságot, a torkukat szúrta és marta a szurok bűze.
- Honnan tudod, hogy ott befogadnak?
- Tudom, és kész. Én vagyok a tékozló fiú, aki hazatér. Ha pedig nincs más, szerzek neked pénzt.
- Ott milyen nyelven beszélnek.
- Magyarul, Enrico, magyarul. Majd megtanuljuk azt is. Ha nem fogadnak be, tovább állunk. Elég nagy a világ kettőnknek is.
- Colpi, azonnal gyere le! – üvöltött a fegyőr, s Pippo lemászott az oldalsó lajtorján.
- Igen, uram!
Moratti a homlokát törölve ért oda.
- Mondtam neked, hogy ne jártasd a szád!
- Igen, uram. De meg kellett beszélni a munkát.
- Ne hazudj, te! Figyeltelek, s láttam, hogy egyfolytában sutyorogtok.
- Uram, nem beszélhetünk hangosan, mert a szurok a szánkba megy.
- Majd mégy te a kóterbe! Nem vagy te védett, nincs neked itt előjogod! Még a pápa sem parancsol itt! – és azzal kétszer arcon ütötte Pippót.
A fiú megtántorodott, majd kiegyenesedett.
- Nos, Colpi, velem legyél kemény gyerek! A félbolond Ronchival egy életre elbántál. De akkor légy férfi, ha férfival állsz szemben! –hergelte a fegyőr Pippót, aki igyekezett indulatait elfojtani. Érezte, lángol az arca, az ereiben hevesebben lüktet, száguld a vér. A többiek igyekeztek észrevétlenek és vakok maradni, idomított állatok módjára viselkedni.
Pippo hátranézett, Enricót kereste. És a tekintete rá is talált a tetőn álló fiúra, aki a fejét rázta erőteljes mozdulatokkal.
- Uram, nem akarok bajt! – szólt Pipp óvatoskodva.
- Nem akarsz bajt, Colpi? Te nem akarsz bajt? Hiszen te magad vagy a baj! – sziszegte a fegyőr. Látszott rajta, hogy keresi az alkalmat. Átizzadt ingéből bűzölgött az ölnivágyás sötét szaga.
Pipp ismét Enricora nézett, majd átsuhant a tudatán Visconti és Stardi, aztán a grófnő. Tudta, ha ezzel a férfival szembeszáll, az megöli. Újra felnézett a tetőre, akkor már Enrico mellett négyen álltak. Pippo visszafordult Moratti felé, aki kéjesen vigyorgott, s nagy dagadt verítékcseppek fénylettek a homlokán.
- Nos, Colpi? Hová tetted a bátorságod? Vagy nem is volt soha?
- Uram, nem akarom...
- Mit nem akarsz, te?
- Nem akarok magától semmit.
- Nem baj, én viszont akarok Tőled. Nekem fogsz minden este énekelni azzal a szép kis cincogó hangoddal.
- Hagyjon uram visszamenni a dolgomra!
- Most velem van dolgod...
Pippo már Enrico hangját hallotta, aki messziről kiabálta:
- Pippo, Hagyd! Futás vissza a tetőre!
És a többi fiú is kiabálta kórusban:
- Hagyd Pippo! Gyere vissza!
Pippo megfogadta Enrico tanácsát, s futni kezdett vissza az épületig, ahol a többiek kiabáltak felé. És érte.
Moratti látta, hogy nem ingerelheti szavakkal a fiút, utána ordított:
- Állj meg, Colpi! Idejössz!
Pippo lassított, de továbbra is az épület felé haladt.
- Nem hallod, Colpi! Azt mondtam, állj meg!
- Nincs magával dolgom! – kiáltott Pippo és sietősebben ment vissza.
A kiabálás előcsalta a több fegyőrt, akik a közbeavatkozás akarata nélkül figyelték a történéseket. Moratti lecsatolta az övét, s Pippo után eredt.
- Vigyázz, Pippo! – ordította Enrico, s a többi fiú is kiabálni kezdte: - Nézz hátra, Pipp! Fordulj meg!
Ekkor már több tucat gyerek is előmerészkedett. Pipp akkor vette észre, hogy a hatalmas ember utána fut, s ő is sietősre vette a dolgot.
- Parancsot adtam, Colpi!
- A direttore más parancsot adott!
- Most én vagyok az igazgató! Állj meg!
Már a létránál járt, mikor Moratti újra utána ordított:
- A kis szerelmed is így vinnyogott, mikor kitörtem a nyakát!
És hangosan röhögni kezdett. A fiúk között morgolódás támadt:
- Beismerte, hogy ő volt! Ez megölte! Ez a vadállat végzett Tomasszal! – morogták a fiúk.
- Pippo, csak provokál! Gyere fel a tetőre! – kiáltotta le Enrico és hevesen integetett.
Pippo azonban megállt. Indulat szorította a torkát, alig bírt néhány szót kipréselni rajta.
- Beismerte, hogy megölte. Ezért felelni fog!
- És ha beismertem, akkor mi lesz? Majd letagadom. Ki hisz a magadfajtának? Ki hisz egy ilyen rongyos kis gazembernek?
- Majd hisznek mindazoknak, akik hallották – válaszolta Pipp meggyőződéssel.
A szeme összeszűkült, ahogy a fegyőré is. Moratti most felbámult a tetőn ácsorgó kölykökre, majd végignézett az épületek mögül előbújó gyermekhadon.
- Ki fogja azt mondani, hogy Moratti őrmester bárkit is bántott? Na, ki?
Csönd volt, senki sem mert vádaskodni.
- És azt sem fogja senki bevallani, ha most kiverem belőled a szuszt is.
- Pippo, gyere fel! – kiáltotta le Enrico
- Uram, én most felmegyek, s kenem a szurkot – mondta Pippo az őrmesternek, s fellépett a létre első fokára.
Majd a másodikra.
- Colpi, ide gyere! – üvöltötte megint Moratti.
Már kitágult az orrluka, a lába megfeszült, maga is érezte, hogy futni nem tudna, hiszen a megvetés gőgje feszült a két bikaszerű lábba, ahogy a karba és az iszonyú vállakba is. Szinte végigjárta a testet, gyilkos akarássá vastagodott. A megalázott kisember gőgje volt ez, aki tudatával nem tudja saját kisszerűségét elfedni, de érzi, ha elpusztítja a jobbat, nagyobbat, ő léphet a helyére. És Moratti az a fajta volt, akivel nem mertek volna szembeszállni a saját fegyőrtársai sem.
Pippo azonban mászott tovább, nem hagyta, hogy elbizonytalanítsák.
- Nem érted, Colpi! Azonnal lejössz onnét!
És futni kezdett, hogy elérje a fiút. El is kapta a bokáját, s rángatni kezdte. Még senki nem avatkozott közbe. A fegyőrök összenéztek, játéknak vették a dolgot, macska-egér ingerkedésnek, s volt, aki röhögve bámulta a történéseket, Moratti kirohanásait.
- Gyere le, te gaz kölyök! – mordult újra Moratti, s rángatni kezdte Pippo lábát, aki nem hagyta magát.
Aztán egyszerre olyan rántást érzett a fiú, hogy két létrafokot visszaesett, azt is alig tudta elkapni, az orrát be is verte, érezte, hogy elered a vére. Arra gondolt, mennyi vérét követelte ez a börtön. Olyan volt, mint egy hatalmas pióca, mely ezernyi ormányon keresztül szívná a vérét. Indulatosan hátrarúgott, pont orrnyergen találta Morattit, aki ettől hátraesett, s a hatalmas test a sáros földön puffant. Groteszk, nevetséges hang volt, s a hatalmas test vergődése is a földön.
A gyerekek ijedten hüledeztek, a fegyőrök közül hárman is hahotázni kezdtek. Moratti most érezte meg, hogy megalázták, melyben nem a sár volt szégyenletes, hiszen itt mindenkit a sár uralt, az udvar vaskos, nyálkás szürke sara. Hanem attól, hogy egy gyermek alázta meg, leterítette, mint egy kivénhedt oroszlánt.
Pippo megrémült egy pillanatra, hiszen az jutott az eszébe, hogy aki egy fegyőrt bántalmaz, azt bár nem törvényesen, de mindenféle visszatartó erő nélkül lelőhetik az őrök. Moratti felemelkedett, a nedves földet lerázta magáról. És a következő másodpercben kihasználva Pippo csodálkozását, a létrához rohant, s mielőtt a fiú felért volna, a létrát ledöntött az épület oldaláról. Pippo hatalmasat esett, s mire feltápászkodott, a fegyőr odaért, s ütni, verni kezdte Pippet, s a legalantasabb szitkokat szórta bele a gyermek iszapos, elnehezült lelkébe. Megcsúszott, elesett, majd feltápászkodott.
- Ne vaduljon, őrmester! – mondta a fiatal fegyőr, aki a fiúkat elkísérte Tomas sírjához.
Moratti egy pillanatra abbahagyta a gyermek ütlegelését, majd a fiatalabb fegyőrre bömbölt.
- Nem bántom még, csak megsimogatom a csinos kis pofikáját, te barom!
Moratti újra ütött, s mikor Pippo szeme előtt elsötétült a világ, hirtelen az édesapját látta. Elgondolkodott, mit keres itt, a börtönudvaron ez a szelíd arcú, megfáradt ember. Ott állt, s mintha bánatos lett volna a tekintete. Most jó lenne az apja mögé menekülni, hogy mentse meg, mert nem akar meghalni, nem akar szenvedni. Élni akar, futni a tenger felé, megmászni a szinte fehér dombokat, melyeken a fű sörényszerűen lobogott az esti szélbe. Vagy belemerülni a langyos tengerbe, mely körbeöleli a testét. És lebegni, majd hanyatt feküdni, s onnan nézni a csillagos eget, mert ilyenkor milliárdnyi szikrázik az égen.
Pippo megtántorodott, majd hanyatt vágódott. Moratti mintha elfáradt volna, kóvályogva elindult a fiú felé. Ebben a pillanatban a tetőről forró szurok ömlött Morattira, aki olyan üvöltött, hogy az egész tábor területén hallani lehetett. Az üvöltés sikollyal végződött, mert a forró szurok véresre marta az arcot, beleégett a húsba, belevájt a csontokba.
A fetrengő, hempergő ember látványa szoborrá dermesztette a fiúkat. Eközben Enrico, aki az üres vödröt ledobta, átfutott a tető túlsó oldalára, majd a másik létrán átfutott a tisztiszállásig.
Közben Moratti félvakon ordított, eltorzított káromlások vonaglottak elő a szájából, haldokló állatként vonyított, majd négykézláb kezdett mászni, szinte merte és kaparta a homokos talajt. Ez térítette magához a fegyőröket, akik rohanni kezdtek az őrmesterhez, hogy segítsenek a kínjait enyhíteni. Moratti felállt, szuszogott és lihegett, mintha a torkába dagadt volna a fájdalom, s emiatt nem tudna onnan kitörni. Aztán megint féltérdre esett, úgy mászott az őrtorony felé. A pisztolyát kereste. Eltelt egy kis idő, mire megtalálta. Addig két társa hideg vizes vödrökkel ért oda, s lelocsolta a még mindig őrjöngő fegyőrt, akinek a bőre vörös volt, szinte lángolt az egész teste, miközben a szemei kifakultak, az egyik meg is sérült. És mikor megtalálta a fegyverét, az épület felé kezdett lövöldözni. Ott a fiúk a tetődeszkához lapultak, s bár közel volt az arcuk a friss szurokhoz, inkább ezt választották, minthogy egy golyó eltalálja valamelyiküket. Pippo a könyökére támaszkodva rúgta el magától az embert, aki már maga is gőzölgött, a szeméből a könny azonnal elpárolgott, az erek szinte elpattantak a nyakában.
Ekkor valaki elordította magát:
- Tűz van! Tűz!
- Arra, ott! – kiáltott egy gyermeki hang, s mindenki arra kapta a fejét, amerre a gyermek mutogatott.
- Ég az őrház! – ordította az egyik őr, majd a többi hangos szitkozódásba kezdett.
- Hozzátok a vödröket! – kiáltott egy másik őr, s mindenki arra kezdett futni.
Enrico hirtelen megjelent az épület mögül, elkapta Pippo karját és addig rángatta, míg a kisebb fiú talpra állt.
- Gyerünk! Most már nincs maradásunk!
Pipp át sem gondolta a helyzetüket, hanem a fiú után eredt.
Még hallották, hogy valaki visszakiabálta a többieket.
- Mi lesz Moratti őrmesterrel?
De a választ már nem hallották, hanem a rabszállító felé kezdtek futni. Enrico olvasott Pippo rémült és összezavarodott tekintetéből:
- Igen, azzal fogunk elmenni! Amíg ki nem jutunk!
- Egyikünk sem tud vezetni – lihegte Pippo, mire Enrico kapkodva a levegőt így válaszolt:
- De igen. Én elboldogulok ezzel is, mással is.
És már oda is értek az autóhoz. Mindketten beültek, Enrico a kormányhoz, Pippo mellé. Az autó nehézkesen indult be, de úgy tűnt, mindenki a tűzzel és Morattival volt elfoglalva. És senkinek nem jutott az eszébe, hogy egy fiúnak van mersze és tapasztalata egy rabszállítót beindítani és azzal elhajtani.
Közben a tetőgerendák recsegve pusztultak a tűz iszonyú lángjai alatt, s a hangos kiabálás örve alatt a rabszállító kikanyarodott a toloncház kapuján úgy, hogy letarolta azt, majd átvágott a hosszúkás erdősávon, egészen a dombos úthajlatig, ahol már az út Buttrio felé vezet.
Pipp arca véres volt, és Enrico valósággal ráfeküdte a kormányra. Mennyire ismerte ezt az érzést, hiszen tizenhárom évesen már ellopott egy autót. Most mégis a feszültség, a félelem olyan erősen tombolt benne, hogyrángatta a kormányt, az autó ettől szinte ágaskodva, itt-ott megdőlve, hörögve haladt.
- Állj meg, Enrico! – kiáltott rá Pipp, s szinte rángatnia kellett a másik vállát, hogy az lefékezzen.
Megálltak.
- Buttrióba nem mehetünk! – mondta Pippo.
- És akkor merre?
- Északra sem! Nem lenne értelme.
- Akkor mégis hova? – kérdezte Enrico, s tele volt könnyel a szeme.
- Menjünk délnek! Ott eltűntetjük az autót, s visszafutunk északra.
- De mégis hogyan?
- Nem tudom, de minél hamarabb meg kall szabadulnunk az autótól! Bármelyik pillanatban észrevehetik.
- Az még egy óra, ebben az ócskavasban meg annyi benzin van, hogy egy óráig elfurikázzunk vele.
- Akkor fordulj délre, aztán a tengeren keresztül átmegyünk a Balkánra! Onnan nincs messze Magyarország.
- Honnan tudod?
- Megnéztem a Buttriói papház könyvtárába. Alaposan kitanulmányoztam.
Enrico tehát újra elindította az autót, s délnek indult. Nem szóltak egymáshoz, nem beszéltek, mindketten el voltak keseredve. Tudták, hogy nincs visszaút, ezért évtizedekre börtönbe kerülhetnek. Soha nem élhetnek a tisztességes világban. Csak annyira érezték magukat bűnösnek, amennyire bűn az élethez való gátlástalan ragaszkodás. Nem a szabadságot vágyták. Ismerték a szót, néha azt is gondolhatták, hogy egykor szabadok voltak, s a kerítésen túl ott van a szabadság, de most értették meg a kerítéstől harminc mérföldre, hogy a szabadság egészen más, nincsenek kitaposott határai, az egész csak egy illúzió. Ők élni akartak, s az élet sokkal magasabb étosz, mint a szabadság. Pippo arra gondolt, hogy az ekevas fogságában is tudott élni, mert övé volt a végtelen ég annak minden színeváltozásában, s övé volt a tenger a milliónyi árnyalatában, ezernyi zenéjével. De élt a kis kórusban, mert hatalma volt a mennyezeten túl merészkednie, s tovább az égi mennyezetnél, mikor énekelt. És most ez forgott veszélyben.
Enrico másfajta volt. Nem ismerte önmagát, hiszen egész életében menekült. Neki a megállás volt az élet. És Pippóban láthatta meg azt a reményt, ami elviszi arra a helyre, ahol megállhat, nem kell rettegnie. Nem másoktól rettegett, hiszen nekiment a nálánál erősebbeknek is. Hanem attól, hogy csak akkor áll meg, mikor a szíve nem bírja, s egyszerre összeroskad. Neki a megnyugvás volt az élet egyetlen reménye.
- Még egy liter van a tankba, de már köhög az autó – szólt Enrico tanácstalansággal a hangjában.
- Ne állj meg, várd meg, mikor végleg kifogyunk az üzemanyagból!
Az autó dohogva ment előre, a kátyús, rossz kövezet is dobálta, a motor fuldoklott, az egész jármű erőlködött. Olyan volt, mint egy hosszútávfutó, aki az utolsó küzdelmét vívja, hogy eljusson a célvonalig.
És az autó megállt.
- Ez a végállomás – mondta Enrico.
- Nem, nem ez. Most pedig futás! De okosan, ne lássák a nyomainkat!
Még futottak az úton, hogy nyomot hagyjanak, hiszen az út melletti rész poros volt, majd egy nagy ugrással letértek az útról, megfordultak, s derékszögirányba futni kezdtek az erdős, bokros részen. Majd egy órát futottak, mikor mindketten összeroskadtak. Elbújtak egy bokor tövében, mely mocsaras volt és bűzös, de most ez volt a legjobb hely számukra.
- Vizet kell szereznünk és élelmet! – mondta Enrico, mire Pipp hozzátette, hogy ruhát is, s rendbe is kell hozniuk magukat, hiszen nemcsak porosak, hanem véresek és kormosak is.
- Addig futunk, ameddig egy tanyát nem találunk.
- Akkor induljunk!– mondta Enrico, s figyelte a nap járását, hogy jó irányba futnak-e. Kimerült volt, de az életbemaradás ösztöne olyan erőt adott mindkettőjüknek, melyet el sem tudtak addig képzelni önmagukról.