Alkonyodott.
Messze hegyek lebegtek a szürkülő határ felett, közel és távol még kénsárga fénnyel ragyogtak az égi és földi határok. A fűben még ezernyi nesz szaladt itt is, ott is, a táj fátyolossá vált, ahogy az ég kihűlt.
A két fiú szinte hangtalanul futott át a magasra növő fű és a terebélyes lombú fák alatt. Pippo megállt, alig kapott levegőt, s mikor Enrico észrevette, hogy a társa már nem tudja követni, megállt, karjával a combjára támaszkodva fújtatott.
- Pippo, aludjunk estig! Most hat óra lehet. Sem az izmok, sem a tüdőnk nem bírja.
Pipp percekig nem tudott szólni. Fuldoklott, a veríték a vér egy részét lemosta az arcáról, a másik fiú arcán, nyakán viszont a korom összekeveredett a verítékkel, s szinte csak a szeme fehérlett belőle.
- Nem tudom, elég lesz-e négy óra – dadogta Pippo, mert még mindig levegő után kapkodott. - Éjszaka kell mennünk! Nappal megláthatnak, ha város közelébe leszünk – válaszolta Enrico hosszan eltöprengve.
Pippo felnézett az égre. A hold ezüstíve alig láthatóan belévájt az ég üvegmennyezetébe. Nyugtalan szelek jöttek, néha meg-megrángatták a lombokat. Messze semmi zaj. A két fiú még mindig szédelgett, egymást is figyelték.
Aztán az est belerohant az alkonyatba, s mint egy hanyagul festett tájkép, a színeik összekeveredtek.
- Rendben, feküdjünk a fa alá! Ott magas a fű.
És a két fiú ledőlt, s izgatottságukban hosszú percekig nem jött álom a szemükre. Aztán hirtelen aludtak el, mint a kóbor állatok. Hogy miről álmodhattak? Talán semmiről, hiszen nem volt ez az álom mély. Néha egyet-egyet rándult a kezük vagy a lábuk, a félelem a jövőtől megkísértette őket.
Mikor Enrico magához tér, már éjfél is lehetett.
- Pipp, ébredj! Nem hallod! – suttogta a társa fülébe, s Pippo felriadt, mint egy házőrző kutya, amit lustálkodáson kaptak. – Mennünk kell!
Pippo gyorsan magához tért, kisimította a hajából a száraz füvet, bogarat, s már indulásra készen álltak.
Most Pippo futott elől, ügyes macskamozdulatokkal haladt, s Enrico meg is csodálta, hogy mennyi erő és ügyesség szorult a társába. Nem gondolkodtak mélyebb vagy komolyabb dolgokon, az elmélkedést, a gyötrelmes gondolatokat kifújta a fejükből az éjszaka. Néha felnéztek, de csak az égi mennyezet akart rájuk roskadni. Hol felhők vonultak át az égen, máskor kivirultak a csillagok. Igaz, ritkásan villogtak itt-ott, de a táj a fák szaporodtával szinte vaksötétté vált.
- Nem kellene az út mellett mennünk? – kérdezte lihegve Enrico.
- Ott keresnek elsőként. El kell tűnnünk!
És futottak, hol lassabban, máskor gyorsítottak. Nemsokára Enrico futott elől, s csak akkor állt meg, mikor Pippo összeesett.
Mikor Enrico megfogta a barátja fejét, az forró volt.
- Pihennem kell... mert meghalok! – mormolta a barátja.
- Legalább vizünk lenne – mondta Enrico, s neki belül égett a szája, a torka, a foga alatt recsegett a homok.
Majdnem félórát elvesztegettek, de nem bírtak már futni. Mikor újból elindultak, sétálva mentek. Most azért hallgattak, mert tele volt a fejük mindenféle kétellyel, gondolattal, s azok is ellentmondásosak voltak. A lelkük egy véres csatatér volt, ahol a józanság és az ösztön hullatta a vérét. Egyszer úgy érezték, hogy nincs tovább, úgyis megtalálják, másszor pedig arra gondoltak, hogy sikerülnie kell, vagy megölik magukat, mert őket már nem vihetik vissza.
Egyszerre vízcsobogásra lettek figyelmesek. Kis patak futott végig az erdőn, és amikor meglátták, valósággal belevetették magukat a vékony vizű mederbe. A patak enyhítő frissessége döbbentette rá őket, hogy a lábuk is vérhólyagos és a talpuk ég. Nem törődtek vele, hogy cipőjük, ruhájuk átázik.
Ezt később szenvedték meg... Megfürödtek, a hideg víz nem zavarta őket. Az átizzadt ruhájuktól már összerázkódtak.
Mikor a hajnal apró vörös tüzei kigyúltak az ég alján, már fáztak. Eddig romantikusnak tetsző hevület forgatta meg a szívüket, mikor bámulták a réteket és a ritka erdős részeket a csillagos vagy éppen feketére simult ég alatt.
- Már ezért megérte – mondta a levegőt kapkodva Enrico.
- Ennél csak jobb jöhet – válaszolta Pipp, s nem volt semmiféle tréfálkozás a hangjában. Most reszketni kezdtek, ezért újra futásnak eredtek. Tudták, el kell érniük egy sűrű erdőséget, s bíztak abban is, ha kutyákkal keresnék, bizonyára elvesztették a nyomukat.
Hajnalra ismét elértek egy erdőt, de az olyan keskeny volt, hogy felesleges lett volna itt maradniuk. Bíztak a jó sorsukba, hogy valami csoda történik velük, s a csoda el is jött, illetve ők érkeztek el hozzá. Bár kopott és szegényes volt, a legjobbkor leltek rá a kicsiny csőszkunyhóra, mely üres volt, rég lakhatták, mert minden pókhálós, piszkos volt, és a sártapasztás is elfáradt, mely összetartotta az egészet. Rozoga jószág volt, de itt megpihenhettek, s szemügyre vehették a tájat.
- Szeretnék, Pipp, belelátni a fejedbe.
- Nincsenek titkaim. Nem tévedtünk el, de nagyon messze van, ahova el kell jutnunk.
- Mégis, hova megyünk? – kérdezte Enrico, s nyugtalanság bujkált a hangjába.
- Ahol a legrövidebb a part. El kell hagynunk Olaszországot! Ahova megyünk, ott sem könnyű, de sokkal elhagyatottabb hely. És nem kérdeznek.
- Át akarsz kelni a tengeren?
- Nem, barátom, csak az öblön.
Pippo a homokban rajzolni kezdett.
- Itt lehetünk mi. Ide megyünk, ennek a helynek a neve Grado. Azért választottam, mert el lehet vegyülni. Kiismerhetetlen, kusza, mindenfajta ember van itt. Hajót is lehet lopni. Innen áthajózunk Triesztig. Ott óvatosan, mert a bejáratot hajók is vigyázzák. Harminc kilométert kell hajóznunk.
- De még mindig Olaszországban vagyunk.
- Igen, de Triesztben már vannak albánok, törökök, szlovénok, magyarok. Mindenféle náció.
- És te ezt honnan tudod?
- Mondtam már, Visconti könyvtárából. Nemcsak énekeltem és kottaolvasást tanultam. Meg kellett keresnem, hol van Magyarország, hol van Budapest, azon belül Buda. Miféle út vezet oda, hogy lehet odáig eljutni.
- Útlevél nélkül?
- Útlevél nélkül.
Enrico a fejét csóválta. Hitetlenkedve hallgatta a barátját, akiben olyasmit fedezett fel, amit eddig nem ismert, illetve ravaszságnak gondolta. Ez pedig az okosság volt. Pippet nemcsak külsejében látta erősebbnek, nagyobbnak, hanem észben és szívben is. Csodálta kis barátját. De azért kételkedett is. Ketten együtt annyi idősek, amennyi idősen egy ilyen utat megkockáztathatnak mások, náluk erősebbek. De a másokban nem volt annyi félelem és élniakarás, mint ebben a két fiúban, akikről szép lassan lehámlott a gyermekség. Mint a kígyók, úgy vedlettek le minden ártatlanságot magukról. A régi bőrük alatt ott volt egy pikkelyes és vad páncél, mely eltűri a sebeket, de ha meg kell halnia, hát meghal.
- Enrico, onnan már vonattal eljuthatunk Budapestig. Illetve a határon kell átszöknünk, s visszaszállunk egy másik vonatra! Nem maradhatunk Olaszországban!
- Tudom, Pipp, de ez őrültség!
- Nem az. Több könyvbe is belelapoztam. Voltak utazók, akik sok ezer mérföldre eljutottak. Tengeren, sivatagon, rablók földjén át. Bárhol. Mindenhol. Ha megtorpanunk, végünk. Most itt az ideje, hogy én is megmentselek. Magyarországon már elég a nagyanyám nevét kimondanom, s odavisznek.
Enrico a fejét csóválta. Megdöbbentette a társa elszántsága is.
- Ha maradunk, téged agyonlőnek. És talán engem is. Ha nem, akkor... akkor sem úszom meg. Kétszer is megmentettél, itt az ideje, hogy én is megpróbáljalak téged megmenteni. És magamat is.
- Rendben, Pippo, én bízom benned. De most aludjunk reggelig!
És a két fiú elaludt, s aludtak délig. Akkor az éhség magukhoz térített őket. Mikor a nap már magasan állt az égen, akkor látták meg egymásban, mennyire nyúzottak, megtörtek, elveszettek.
- Arra! – mondta Pippo, s futni kezdtek.
Hosszan, át az észak-itáliai tájakon, át az ország másik oldalára. Pippo erősnek érezte magát. Mit veszíthet? Így nyugtatta hullámzó lelkét. Ahogy óvatosan futottak a nyílt területek miatt, volt ideje gondolkodni, hogy ennyi veszteség után csak nyerhet.