„tovább e jelen világon, villámló karokon át,
tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább"
/Nagy László: A zöld angyal/
 

I.

 
A zöld angyal visszatér.
Pipacsok, talpfák, szikár ecetfák
Óvó karjai ölelik át az árvuló
Épületek vállait, gazdátlan síneken túl
Amerre az út tovafut innen,
Mindenütt, ameddig ellát a szem,
Burjánzó, zöld elhagyatottság.
Ez marad mindig az ember után:
A hónaljig érő gyomdzsungelek
Megörökölt barbarizmusa.
Halad az árral, túlél, vegetál.
Kórboncnoka immár, s nem ápolója
E tájnak, mely életének egykor
Őrzője, s megtartója volt.

II.

A zöld angyal visszatér.
Az üres állomások embernélküli,
Emlékező magánya csenddé oldja
Suhanó szárnyait, s kertté avatja
A száz éve félretolt, öreg teherkocsit,
S barna deszkái közt, suhanc akácok
Űzik el szuszogó, mozdonyos álmait.
A némaság kelepel idefenn, míg alant
A tobzódó város szűretlen zajai hörögnek
Bele a ronggyá vert csend szürke szemüregeibe.
A peronokon, s a még csudaképp, ép padokon
Átcsap a fű-hullámverés, árad, zajlik a zöld,
Nyújtóznak benne a bokrok, csobbannak a fák.
Csupa zöld, lebegő áradás, zöld-glóriás
Földindulás, embertelen szívdobbanás,
Mind milliónyi aknarobbanás, széltől éles
Zöld robajban kaszasuhogás. Zöld időben
Kéklő árulás, emberszagú, sárkányszagú,
Féregfej-nepper szagú reggeli gyanú
Hétfej-foga zölden zárul, gondja odva
Bűzhödt kátyú, lehulló éjjeli-zománc!

III.

A zöld angyal visszatér.
Megrázza vállam, szívembe szisszen,
Mint a vasárnapi orkán, mely rádörren
A kertre. Lebontja hajléktalanok viskóit
Az erdőszélen, s nem épít nékik újakat
Kőbánya szívében. Fényről hazudik
Naponta, s rájuk engedi janicsárjait.
Tüneteket kezel, s tíz körömmel
Kaparja el elfeledett veteránjait.
S gazdátlanná vált hérosztemetők
Vadszőlőindái kúsznak az elmálló
Harangtorony kupola csontjáig,
S a parttalan áradó, sárzuhatag arcú
Hordák erodálják az őszülő mediterrán
Májust, talaja sárguló moha, hangyasár,
Vetetlen ágyakban fetrengő alkony-ideál,
Ami a tegnapokból véletlen megmaradt,
Az az óráját nézi csendesen, és sorára vár.

IV.

A zöld angyal visszatér, s megáll a Keletinél.
S vele szemben álmodik a nyomor vedlett kabátban,
Szakácskönyvvel a kezében, s azon tűnődik lapjait
Forgatva éppen, hogyan is készíthetne majd egyszer
Egy tál ételt egyszerűen. Előtte a pörgő káosz,
Kocsival száguld város, s csak ebből áll, még
Az elmúlásba se megy gyalog, míg a motor
Le nem áll, s a kerék forog. Az öregember
Az angyalra néz, s feláll a járda szegletén.
Nyitott könyvét összecsukja, s a vedlett kabát
Zsebébe dugja. Mehetünk,- mondja, s vissza
Sem néz a földön heverő pár ócska rongyra.
Induljunk, barátom, hosszú még a délután.

2014. május 27.