Már majdnem felnőttem, Mikor elköszöntél egy novemberi délután. Azután csend lett, Tövises magány.
Harminc november, karácsony, Porladó levélen bogárnyi álom. Akaratlan akarások, Tétova látomások Sora sorsom az óta, Mióta Verssé nőtt álom-virágok Angyala lettél.
Megintesz, tudom, oly szelíden, Ahogyan fészkén ébred a fecske, Oly türelemmel, miként éltél. Megáldasz engem, S csöndülő szemmel kéred: Most ne engedd el A párod kezét!
Fiad, látod, hajlik szavadra: Könnyeit kézfejébe törli, Makacs bánatát Bakancsba fűzi, Jó szorosra húzza, Ha elindul újra.
Homlokodra csókot ad Majd, ha visszatér.
2006. 07. 03.
|