Őszi párbeszéd
A törpe fák a sár felé hajolnak,
s kerítés drótot penget sok-sok ág.
Hiába szólok, hangja vész a szónak:
a szél üvölt ránk és szavamba vág.
Az utcasarkon ráng egy borzas árnyék,
a másik épp a tócsák közt rohan.
Egy szusszanásnyi szélcsend most ajándék,
reszketve bontom: nézlek boldogan.
Hozzám hajolsz, az érintésed válasz,
az ősz haragját űzi homlokod.
Kezed megnyugtat, pillantásod támasz,
s a nyár tűzét a számra csókolod.
