Vörösterror már nincs, de van helyette
véleményterror. Takaró Mihály irodalomtörténész szokta az utóbbi jelzővel
illetni azon körök legfőbb tevékenységét, melyek mindent elkövetnek, hogy a
klasszikus irodalmi műveltséget hordozó művek ne váljanak a tananyag részeivé.

A Magyar Nemzet tegnapi számának egyik írásában (Csókás Adrienn: Elavulttá váltak a kötelező
olvasmányok) olvassuk:



„Kevesebb tanítandó művet és több szabadon választott olvasmányt
szeretnének a magyartanárok, mivel a jelenlegi tantervi szabályozás és az abban
előírt kötelező irodalom egyáltalán nem szeretteti meg a gyerekekkel az
olvasást. A szakemberek szerint az a baj, hogy az irodalomtanításban görcsösen
ragaszkodunk a hagyományok tiszteletéhez és a nemzeti kincsnek számító
művekhez, miközben az olvasás megszerettetéséhez inkább lenne szükség az
általános iskolában ponyvára vagy akár könnyed lányregényekre is.”



Raffay Ernő történész nemrég arról nyilatkozott az N1 stábjának, hogy nagy állami
egyetemeinken egyszerűen nincsen nemzetnevelés. Persze lejjebb sem sokkal jobb
a helyzet. Mert miféle magyartanárok, hovatovább „szakemberek” azok, akik
inkább ajánlják nebulóiknak a „könnyed lányregények”-et, mint irodalmunk igazi
alkotásait?



No de térjünk vissza az idézett íráshoz! „Jelenleg
nem tervezi újragondolni a kötelező iskolai olvasmányok listáját a szaktárca,
de a Nemzeti Alaptanterv (NAT) legközelebbi felülvizsgálata során lesz
lehetőség a szükséges és indokolt módosításokra – ez derül ki Rétvári Bence
tájékoztatásából.” – olvassuk. Pedig égetően szükséges lenne az újragondolás,
csak nem éppen a liberális véleményterror formálói részéről. Akik között ott
találjuk a Magyartanárok Egyesülete elnökét, Arató Lászlót, aki kijelentette: 



„A tapasztalat azt mutatja, hogy
tekintélytiszteletből túlzottan is ragaszkodunk a nemzeti irodalom kincseihez. Egy szóval sem mondom, hogy a
remekműveket ponyvaregényekre kéne cserélni, de mindenképp nagyobb arányban
kellene foglalkozni a populáris és a kortárs irodalommal, hiszen az elsődleges
cél, hogy megszerettessük a gyerekekkel a könyveket.”



Az ember nem hisz a szemének! Túlzottan ragaszkodunk a nemzeti irodalom
kincseihez? Bár úgy lenne! (Egyáltalán mit jelent az, hogy „túlzottan”?)De
ugye tudjuk, mi a valóság. Ám Arató tovább folytatta: „Bármennyire is fontos
Jókai, korainak tartom hetedik osztályban, hisz a diákok nem tudják
megemészteni a regényeinek világát, nyelvezetét. Helyette inkább olyan olvasmányt kellene
kínálni, amiről a diákok úgy érzik, az ő világukról, saját élethelyzetükről,
általuk ismert problémákról szól.”



Vagyis eszerint a diákok „igényé”-hez kell
alkalmazkodni. Ne ők alkalmazkodjanak a tanárhoz, hanem fordítva. Gyönyörű
pedagógia, mondhatnók. Nem soroljuk most, minő alkotásokat mellőzne
irodalmunkból még Arató, viszont megemlítjük, miket ajánl helyettük: Louis
Sachar Stanley (A szerencse fia), Lois Lowry (Számláld meg a csillagokat, Az
emlékek őre), Leiner Laura (Szent Johanna gimije), Berg Judit (Rumini).



„A könyv kiválasztásában, melyet az ifjúságnak
kezébe adunk, nem az a fontos, hogy ideig-óráig elszórakoztassa őket, jó
narkotikuma legyen fáradt fizikumának vagy érdeklődő szellemiségének, hanem ha
nincsenek is nyakig bemártva a morális tendenciákba, mégis feltétlenül az
erkölcs nemesedését szolgálják. Természetesen itt eltér ez a felfogás a
materialista világnézettel rendelkező emberek földszemüvegének látásától, akik
lealacsonyítottnak hiszik az irodalmat, ha az író mondanivalóját az isteni
világ hangulatával hozza kapcsolatba. «Realitások kellenek, az életet kell
alapul venni». Feltétlenül, de ne úgy, hogy az olvasó, ki lélekzetét
visszafojtva élvezte a művet, mikor leteszi a könyvet s az író magával ragadó stílusának
lenyűgöző hatásától felszabadul, arra eszméljen, hogy az író a legocsmányabb
dolgokat öltöztette tetszetős ruhába és ezzel visszaélt az Istentől kapott
tehetségével, mert tehetségét nem Isten szolgálatába állította, hanem besározta
a föld porával és ezzel nemzetrontó munkát végzett.” – olvasható viszont egy
mindmáig időszerű nevelési műben (Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia: Mindent a gyermekért!
Gondolatok a nemzetnevelésről, 1943).



Igen, véleményterror van. Csak egyben reménykedhetünk. Nem minden
magyartanár osztja Arató és „szakemberei”-nek véleményét. Becsukják maguk
mögött az ajtót, és – minő borzalom, ugye? – például Nyirő Józsefet is olvasnak
és olvastatnak óráikon...