Nemzeti klasszikusaink
hallhatatlanságát mi sem jelzi jobban, mint üzeneteik soha meg nem fakulása,
utókort megszégyenítő igazságaik perzselő tüze. Szabó Lőrinc (1900-1957) ilyen
klasszikusunk, aki elsősorban a szerelem, a gyermek és a természet szépségeinek
Petőfi Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Vajda Jánost idéző költőjeként és Arany
János, Tóth Árpád, Babits Mihály nyomdokába lépő műfordítóként, azonban
irodalomkritikai írásai és magyarságversei alapján alig ismerős. (A képen jobbról Szabó Lőrinc.
1957-ben megkapta a Kossuth-díjat. A felvétel a Parlamentben készült. Tímár
József (balról) hallgatja, (középen) Major Tamás, aki annak idején elküldte a
Nemzetiből)

„Ami bennem emberi és ami
magyar, az nem két érintkező kör. Vagyok én, a középpont: van a családom, az
első kör: a hazám, a nagyobbik új kör: aztán jönnek a továbbiak, az egyre
távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán
a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám
közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak
jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van.” 



1942-ben írt iménti sorait méltán tekinthetjük
hitvallásának. 1922-től rendszeresen írt irodalmi, színikritikai tanulmányokat,
tárcákat, úti jegyzeteket a Pesti Hírlap, a Magyarország, az Est, a Valóság, az
Új Idők és a Nyugat (megszűnése után a Magyar Csillag) hasábjain, miközben ő
maga 1927-ben szépirodalmi lapot alapított (Pandora), amely azonban az első hat
szám kinyomtatása után megszűnt. Prózájának önálló kötetbe való összegyűjtését
először Simon István kísérelte meg 1967-ben (A költészet dicsérete), majd Kabdebó Lóránt 1974-ben (Napló, levelek, cikkek). Tíz év múlva Steinert Ágota válogatásában jelent meg
prózájának harmadik gyűjteménye (Könyvek és emberek az életemben).



Habár e három kötet sok sorsdöntő tanulmányát
közölte, korántsem teljesek. A negyedik, immár antikváriumi ritkasággá vált
Szabó Lőrinc-prózakötet, a Magyar sors és fehér szarvas (Bp. 1994. Magyar Fórum
Kiadó), 41 írást tartalmaz, már korábban közölteket és addig még kéziratosakat.
Kiderül belőle, hogy az említett három válogatás mennyire megnyirbált. A Simon István-féle
válogatás például nem is jelezte a kihagyásokat, azt a látszatot keltve, hogy
teljes szövegeket ad közre. 



A Magyar sors és fehér szarvasból kiderül, hogy távol állt a liberális
sajtóberkekből a Németh László által nem ok nélkül „híg magyarok”-nak
nevezettek kirobbantotta „népi-urbánus” vitától, amit tükröz, hogy noha írt a
Nyugatba, mégsem lett „nyugatos”. „Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát
és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult ’urbanitás’ nem tud
elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak ’urbánusat’, és ezért
a népet is ’urbanizálni’ akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi.”
(64. old.) A Braun Róbert és Zsolt (Greiner) Béla-féle „urbánusoknak” a nép, a
parasztság kultúráját, szerintük alacsony szókincsét érintő megjegyzéseikre
önérzetesen feleli – Herman Ottóra hivatkozva –, hogy „a ’kulturálatlan’ magyar
halásznak csak a szókincse is háromezer szó.” (65. old.) Így nem csoda, hogy
Shakespeare szonettjei tolmácsolásában felülmúlják az eredetit, hiszen ugyanazt
vallotta, amit Veres Péter (Én nem mehetek el innen):



Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög
bölcs: 



„Adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a
világot.” 

Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam
számára. 

Ez a föld, amelyen élünk: 

a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó
homok 

és a tízmillió magyar, aki benne él. 



Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké, 

nem tudom, nem is keresem: 

hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával
szereztük, 

beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk: 

mindegy ma már - egyek vagyunk vele. 

Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is
felébreszti, 

a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is
nőnek: 

a mások szép és gazdag földjét én hát nem
irigylem. 



Ezért, mint írta, a népi élettől, gondolkodástól,
nyelvtől „nem érzem magam idegennek”, mert „amennyire elkülönböztet a paraszti
élet élményanyagának hiánya, annyira összekapcsol – gondolom – az egyszerű
kifejezésmód” (98. old.). Számára így irodalmunk értékóceán, amelynek minden
cseppje életforrás. Így nagyon is különböző világképű, művészileg mégis egyként
jelentős életművek, mint a költő Erdélyi Józsefé és az író Herczeg Ferencé, sőt
a Nyugat „hangsúlyozottan magyar” ellenfolyóirata, a Tormay Cécile alapította és
szerkesztette Napkelet (amint „A stílus és szellem főirányai az újabb magyar
költészetben” c., először ebben a prózakötetben megjelent, 1939-ből való írása
mutatja, 92. old.) írói rétege is ebbe az óceánba ömlik bele. Ezért – Szabó
Dezső egykor Tóth Árpádra és Juhász Gyulára vonatkozó fordulatával élve – az
„irodalom szentje”, mert tudja, hogy ennek az értékóceánnak milyen gazdag az
összetétele, mennyire igaz, amit „a magyar irodalomtörténet-írás atyja”-ként
elkeresztelt Toldy Ferenc meglátott 1856-ban: „Irodalmunkban nem sokan
ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is
ismertetésre és hálára méltó.”



Kiderül kötetéből továbbá, hogy az 1945-től
irodalmunk javát megkurtító könyvtilalom részeként miért nem jelenhetett meg írásaiból
teljesebb összeállítás: németországi útirajzaiban Hitler beszédeiről
elismerőleg nyilatkozott. Ez akkor is bűnnek számított, ha nem annyira Hitler
beszédeinek politikai-világnézeti tartalma, hanem inkább előadásmódja váltott
ki belőle csodálatot. 



Arra is fény derül belőle, hogy mekkora műgonddal
csiszolta verseit, írásait! Ma, a művészet haláltáncot járásakor nem lehet nem
megrendülnünk ősnyelvünk iránti, eleink részéről valaha természetes vallásos
hódolatán. (Berzsenyi például „A magyarokhoz” c., „Romlásnak indult hajdan erős
magyar” kezdetű ódáját közel tíz éven át csiszolta, akárcsak az ókori
klasszikusok közül Horatius, aki szerint jobb, ha kilenc évig marad a vers az
asztalfiókban („nonum prematur in annum”), amíg a költő megérleli.)



Ady Endre, Alföldi Géza, József Attila, Erdélyi
József, Gulyás Pál, Mécs László, Sajó Sándor, Sértő Kálmán, Wass Albert
metafizikai mélységeit, népköltészetünk Arany László, Gyulai Pál, Kálmány
Lajos, Muharay Elemér, Ortutay Gyula, Volly István összegyűjtötte örökségét
idéző lírája és prózája örökkévalóságának tanúbizonysága, hogy, mint felismeri,
„a költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a
másiktól” (47. old.). Nem is lehet. Az élet művészet nélkül gondolatszegénység,
nyelvi árvaság, a művészet élet híján öncél, céltalanság, elefántcsonttorony.
Sorai ezért mentesek a szokatlan képzettársításoktól, a melléknévi igenévképzés
kortársaitól megszokott mesterkéltségeitől. Ősélményét – amint
Tücsökzene-ciklusa is elárulja – az jelentette, hogy kisgyermekként Debrecenben
az „órás”cégfeliratot eleinte „óriás”-nak olvasta, majd kétségbeesetten
kérdezte: „ki lopta el az i-t”? Innen gyermeki őszinteségű művészi célkeresése,
belső vívódássorozata, állandó önjavítása.



Bár prózájának gondolatteljességét mindmáig
igyekszik elfeledtetni a hivatalos irodalompolitika, jövőnk irodalomtanárai is
meríthetnének stíluskészletéből és gondolatvilágából. Szomorúan tapasztalta
például, hogy gyakran még legjobb irodalomtörténészeink is (mint Horváth János)
beérik költőink verseinek értelmezését tartalmuk „prózává” átírásával: „És
próbáljuk megváltoztatni őket. Akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott
tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz.
Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy
t. i. ’még nyílnak a völgyben a kerti virágok’, mindjárt elveszti erejét,
frissességét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint,
hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy
a legjobb.” (56. old.)



Nyelvszemlélete és irodalomfelfogása emlékeztet
Féja Géza (1900-1978) irodalomtörténetének (A régi magyarság, A
felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora. Bp. 1941-1943. Magyar
Élet) és „Magyar irodalomszemlélet”-ének (Bp. 1943. Magyar Élet) irányvonalára,
amely szemben áll jelenkorunk angolszász, Noam Chomsky és Cesare Saussure
szorgalmazta felfogásával, amely a nyelvi jelenségeket csak önmagukban képes
szemlélni, megfeledkezve arról, hogy a nyelv egyszerre gondolataink ruhája
(Aquinói Szent Tamás) és önazonosságunk mélyforrása (Kisfaludy Sándor) is.



A Magyar sors és fehér szarvas önismeretünk
huszadik századi fájdalmas látlelete. Fájdalmas, mert fájdalmai a mi
fájdalmaink, panaszai a mi panaszaink, gondolatai a mieink is. 1945 óta
elhallgatott, Trianon tragédiája okozta versei közül álljon itt Az Ipoly ünnepén, amelyet a Második Bécsi Döntés emlékére írt:



Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz

szíved átdobog a fiadéba. Sírj

és ne szégyelld, hogy itt talállak

térdre borulva a rádiónál:



én még nem tudtam sírni, de könnyeid

látva elöntött a zokogó öröm:

te voltál az igazi költő

abban a nagyszerű pillanatban,



mikor húsz évet visszapörölve oly

sok balszerencse s annyi viszály után

először mond most újra boldog

hálaimát ez a meggyötört nép.



Csak sírj, sírj bátran! Ez nem gyengeség

sírása, ez már isteni fájdalom,

a tisztulásé, gyógyulásé -

s milliók szíve dobban össze



velünk egy hitben, míg az Ipoly felől

friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,

azon a tájon éltem első

siheder éveimet, a szomszéd



Kürtös patakban törtem a nádat és

ha jött az árvíz, deszkatutaj repült

velem a túlsó part virágos

rétje fölött a hegyek felé: most



épp onnan int a teljesedő remény,

onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és

mint trombitán, lobog a hangja

csontomon és húsomon keresztül.



Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon

rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,

és mireánk, hogy újra merjük

hinni, csinálni a jobb világot.



Ennél az először a Nemzeti Kalendárium 1942-es kötetében
(szerkesztette Alföldi Lajos. Bp. 1942. Stádium Sajtóvállalat Kft. 91. old.:
1946-ban tiltólistára került) közölt költeményénél ha van időszerűbb, aligha
lehet más, mint amit a Versailles-i rendszer létrehozóiról és működtetőiről írt (Hazám, keresztény Európa):



Útálom és arcába vágom: 

Harminc év, vagy kétezer óta 

undorító, őrült világ ez, 

ez a farizeus Európa! 



Kenyér helyett az éhezőt 

csitítja szóval, hittel, éggel 

maszatos lelkiismeretét 

szívnyalogató versikékkel; 



Harminc év, vagy kétezer óta 

hány eszme rothadt el szivében! 

Hazám, keresztény Európa, 

mi lesz, ha majd magára döbben, 



mi lesz, ha újra földre száll 

a Megcsúfolt és Megfeszített, 

s mert jósága, szíve, imája 

egyszer már mindent elveszített: 



mi lesz, ha megjő pokoli 

lángszórókkal, gépfegyverekkel, 

vassisakos, pestishozó, 

bosszúálló angyalsereggel? 



Mi lesz, ha megjő Krisztus és 

új országot teremt a földön, 

ha elhullanak a banditák 

s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 



ha mennyei tiszta szerelmét 

tetté acélozza a Bárány 

s újra megvált, óh, nem a jók, 

de a gonoszok vére árán: 



hazám, keresztény Európa, 

túlélve időd szörnyű végét, 

elbírod-e még te az Istent, 

a Szeretetet és a Békét?



Ez költőnk-írónk ismeretlen arca végveszélybe jutó
korunk Prohászka Ottokár-i „magasságok felé” emelkedő lelkei számára.