- Már itt a tél, kályhákhoz dől az ember, fagyos kezében elnyűtt baltanyél. Ki mindig vesztett, győzni végképp nem mer, s szavát megrágva csendesen beszél.
Magára ölt egy elhordott kabátot, percekbe botlik, s volt időt ölel. Árnyak kísérik, és hol egykor játszott, hiába bánja, semmi sincs közel.
Havon tapos, elolvad majd a lábnyom, fönt szürke ég, s a dróton varjú ül. A sóhajon túl s innen minden átkon, felhőnyi álmok úsznak legfelül.