Azon korosztályhoz tartozom sajnos magam is, amelyik már többnyire csak falumúzeumokból, vidéki tájházakból, netán elbeszélésekből vagy éppen falukutatással- és védelemmel foglalkozó régi könyvekből meríthetik ismereteiket e tárgyban. Vagy éppen a Fekete István-i filmforgatókönyv alapján készült, ugyanilyen című művészfilmből, amely egy olyan korból való, amelyben meglehetősen parázs viták folytak szerte a társadalomban a falusi, paraszti életforma milyenségéről, és arról, hogy kell-e, lehet-e védeni a modern élet behatásai közepette a falu meglehetősen zárt, belterjes világát?

Ismeretes, hogy a két világháború között mennyire téma volt a falu, a parasztság Trianon utáni keserű helyzete, és nemcsak politikusok vagy szociológusok körében, hanem általában társadalmunkban. Sokan, főleg Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu" elementáris hatására, a paraszti életformában látták a magyarság megmentésének igazi e világi útját, szemben a városi rétegekkel, az „úri" középosztállyal és az arisztokráciával. Mások viszont a falunak, a parasztságnak a modern civilizációtól való elmaradottsága miatt ennek ellenkezőjét vallották.

Itt van előttem egy faluvédelemmel foglalkozni hivatott mű 1935-ből, mely meglehetősen lesújtó képet rajzol az akkori falu állapotairól, a parasztság életmódjáról, különösen táplálkozásáról. Felpanaszolja például, hogy a falusi ember mennyire irtózik a „fehér ház"-tól, a kórháztól, sőt magától a „fehér köpenyes ember"-től is, az orvostól, holott a faluvédelemhez nélkülözhetetlen lenne a községi kórházak felállítása. De főleg étkezési szokásai hagynak rengeteg kívánnivalót maguk után:

„A fertőző betegségektől eltekintve az emésztőszervek megbetegedései vezetnek az Országos Közegészségügyi Intézet 1932. évi kimutatásában. És ez a tünet táplálkozási viszonyaik megfigyelése után érthető is. Egyik vakációmat falun töltöttem, hol éppen akkor volt az aratás. Kimentünk a határba és néma csodálattal néztem a kaszák erős fárasztó lendítését és bámultam azt a szívósságot, mellyel a munkások az aratást végzik. Harangoztak: dél volt. Akácfák árnyékába húzódva elkezdtek ebédelni. A tarisznyából előkerült egy darab kenyér, pár darab zöldpaprika, só, nyers uborka és paradicsom. Nagyot húztak rá a vizeskorsóból és megvolt az ebéd. Elszörnyülködve kérdeztem: „Hogy bírják így a munkát?" „Nem baj az kérem – mondták ők – kicsit lesoványodunk, de majd felhízzuk a télen." S ezt is alkalmam volt megfigyelni. Egy 4-5 tagú család két hét alatt egy 120 kilogrammos sertést megevett. Rossz volt nézni, amint a leszúrt, de még párolgó, sertésnek nekiestek és ették a nyers húst. Nem ismerik az ésszerű háztartást, a beosztást; akkor esznek legtöbbet, mikor egész nap csak alszanak bent a lakásban. Ha valaki megróná őket életmódjukért, megsértődnének: hát még ezt is sajnálják a szegény embertől. A főzésről, a polgári konyháról pedig fogalmuk sincs. Sültet egész életükben nem esznek, a húst csak főzni tudják. Sok fáradtságba fog kerülni, amíg a népművelés odáig jut, hogy ezeket meg tudja győzni a helyes táplálkozásról. A diétás konyháról természetesen még nem is hallottak. A tbc és más pontos diétát kívánó megbetegedéseknél ezért olyan kevés a felgyógyulási arányszám."

(Rusznyák Gyula: Faluvédelem. (A falu társadalmi problémái) Budapest, 1935. Szent István Társulat, 81. old.)

A műben a szerző azonban újra visszatér az általa kifogásolt állapotok jellemzéséhez – a fentieket többször is megismételve (125. old.):

„A falusi ember jóformán csak egyszer eszik napjában, de akkor egyszerre veszi fel az egész napi szükségletet. Táplálkozása egyébként is teljesen egyhangú, minden változatosságot nélkülöz még akkor is, ha erre egyébként módja volna. A táplálkozásra szánt ételeket szeretete szerint rangsorolja s így mintegy hierarchikus egymásutánban és nem egymás mellett fogyasztja. Amíg hús van, addig csaknem kizárólag ezt eszi. Azután kerül sor a tésztára. Ha a lisztkészlet is kimerül, jönnek a levesek, főzelékek: bab, burgonya heteken át, minden változtatás nélkül. Nyáron viszont főtt ételt alig eszik: zölduborka, paradicsom, zöldgyümölcs stb. azok, melyek mellett a legnehezebb emberi munkát végzi. A falusi asszonyok főzőtudománya is nagyon primitív és amellett minden tisztasági érzést nélkülöz. Egy missziós szerzetes beszélte, hogy egy ilyen útja kapcsán egy tanyát látogatott meg, hol nagyon szívesen fogadták és meg akarták vendégelni. Az asszony mindjárt feltört pár darab tojást és tartalmát bőrkötényébe öntve, itt akarta előkészíteni a rántotta megsütéséhez. Ezután mondanunk sem kell, hogy korgó gyomorral, hogy menekült szegény páter az egyébként szívesen adandó ebéd elől. A gasztronómia legelemibb ismereteit is nélkülözik. A húst legtöbb helyen csak főzni tudják s így sültet egész életükön át nem esznek. A főzelékféléket is csak egyszerű sós vízben főzik meg és legfeljebb tésztahabarccsal rántják be. A fűszerezés, ízesítés ismeretlen fogalmak, még akkor is, ha egyébként volna mivel."

Aztán a „vidéki alkoholizmus"-ra tereli a figyelmet (85-86. old.):

„Mint népbetegségszerű tünet legkevésbé sem lebecsülendő jelenség a vidéki alkoholizmus. Régen, mint egyéni kisiklást fogták fel s különböző büntetőjogi szankciókkal iparkodtak visszaszorítására. Ma már tudjuk, hogy általában véve öröklődő tünet, amely nemcsak az egyes családok biológiai értékét veszélyezteti, hanem a társadalomra is egyenesen káros jelenség. Vidéki veszélyeztetettségét csak még fokozza az ivásról elterjedt helytelen közfelfogás. A szülő egyenesen büszke fiára, ha már káromkodik és kocsmába jár. Az ilyen gyermek már számot tarthat arra, hogy legénysorba lépett s tőle telhetőleg igyekszik is lehetőleg nyilvánosan bizonyságot adni ebbeli képességeiről. Aki vasárnap délután be nem rúg s végig nem óbégatja az utcát: nem is vehető legénysorba s a leányok sem veszik szívesen udvarlását. Anyámasszony katonája, mondják az ilyenre s ez a név és birtokosa cégérül szolgál az egész falu élcelődő kedvének. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy az ivás csak legényszokás. Nem. Ezt megtartja élete végéig, sőt nem ritka az az eset, mikor az az utolsó kívánságuk, hogy a temetőbe kísérve még egyszer tegyék le a kocsma előtt. Természetesen ez mindvégig csak kívánság maradhat s az alkoholizmusnak ilyen nyilvános feldicsérésére senki sem vállalkozhat, de mint a falvakban élő beteges tünet, mindenesetre megérdemli azt, hogy kellő hangsúllyal hívjuk fel a szakkörök figyelmét az ok orvoslására. Vannak vidékek, különösen a hegyi lakosság között, hol a pálinka fogyasztás hektoliterszáma jóval fölülmúlja a borfogyasztást. Mintegy orvosságot tekintik, ami minden bajra jó: gyermekek, csecsemők is kapnak. Az alkoholfogyasztásban mértéktelenek és könnyelműek. Van rá eset, hogy egész kis gazdaságokat isznak el egy, két évtized alatt tulajdonosaik. Minden falu határában van lényeges kiterjedésű földterület, melynek pálinka volt a vételára. Egyik legüdvösebb államhatalmi intézkedés volt az, amely a szeszesital hitelbe való kiszolgáltatását a büntetőjog szigorával sújtja. Nagyon sok családapa van, aki bérét megkapván, a kocsmában köt ki."

Joggal kifogásolhatjuk Rusznyák egyoldalú, torz beállítását. Bárki bármit is állítson, valaha fogalom volt a paraszt munkabírása és egészsége. Rossz példák az étel- és italfogyasztásban persze mindig is voltak, éspedig valamennyi társadalmi rétegben, azonban a paraszti konyhától nem betegek, hanem igenis egészségesek lettek eleink. Ha voltak is helyenként a higiénia terén problémák, e sötét kép bizony inkább csak egyes negatív esetek felnagyításából származó, ilyetén túlontúl általánosító negatív következtetések levonásával keletkezhetett.

De lássunk kontrasztként egy másfajta leírást! Egy méltán híres író-szerkesztő, pápai prelátus ekként örökítette meg memoárjában gyermekkora falusi képeit, kiváltképpen a disznóölés feledhetetlenül varázsos pillanatait:

„A friss kiomló vért egy edényben felfogták s valami hagymás zsírban azonnal kisütötték. Aztán jött a legszebb jelenet, az ünnepélyes perzselés, hogy a szőre leégjen és lekaparható legyen. Mi gyerekek hordtuk a máglyához a szalmát s a felnőttek egyengették el, hogy a lángok egyenletesen érjék. A boncoláshoz leakasztották a fáskamara ajtaját s a konyhában már nagy kondérokban főtt a víz a hurkába való zsinegek megfőzésére. Aznap szokatlanul bőséges ebéd volt torja-levessel és friss hurka-kolbásszal. Ilyenkor még mi gyermekek is bort kaptunk, hogy a zsíros ebéd meg ne ártson. De most már nyugodtan néztünk a tél elé. A nagy zsíros bödön tele volt habfehér tiszta zsírral, a töpörtyű garmadával állott a spájzban, a kéményben meg ott lógtak a kolbászok, sajtok, bordák, karmonádlik. A sonkákhoz azonban húsvétig nem volt szabad hozzányúlni."

(Nyisztor Zoltán: Ami a Vallomásból kimaradt. Róma, 1971. Szerző kiadása-Dario Detti nyomdája. 15. old.)

Igen, a gyermekek is kaptak bort – hangsúlyozandó, bort, nem pálinkát! –, de így már világos, hogy miért. S Rusznyák állításával ellentétben a disznót sem azért hizlalták, legalábbis a legtöbb portán, hogy két hét alatt megegyék – arról nem is beszélve, hogy a hízott jószágból kapott a falu apraja-nagyja, tehát messze nem egy mindössze 4-5 tagú család fogyasztotta el...

Rusznyák könyvében a falusi, a paraszti élet valóságos bűntanya. A parasztok többnyire csak basáskodnak, lopnak, kommunista agitációra könnyen kaphatóak, nélkülözik a városi ember civilizáltságát, „magaskultúráját", akiknek mindennek tetejébe a valláshoz való viszonyuk is ferde, hiszen a „a keresztény vallásban még nem fedezték fel a szeretet mindent átható és mindent megnemesítő vonatkozásait, nem jutottak még el a Szent Terézi lelkület rózsahullató misztériumának magaslatára" (111. old.).

Nem állíthatnók, hogy mindig minden a lehető legnagyobb rendben volt egykor falun, de az biztos, hogy a „létező szocializmus" évtizedei után csak tisztelettel tekinthetünk a régi magyar falura – kétségtelen hibái ellenére is.

„Szeretem a falut! Szeretem benne azokat a fákkal árnyékos, apró fehér házakat; azokat a széles, füves utcákat, amelyek árkaiba belefordul a szekér, de a víz soha; szeretem azokat a kerítésen áthajló, nagy eperfákat, amelyeknek sóhajtozó lelke van; szeretem azokat a komoly, subás férfiakat, akik mind filozófusok; aztán azokat a mozgékony, piros-szoknyás asszonyokat, akik nem sikítanak, ha térdig ruhátlanul látja őket az ember, mikor – a vízben állva – a fehérneműt sulykolják. Aztán szeretem azokat a mezítlábas, fürge gyerekeket is, akik pipiskét raknak a poros út közepén, vagy kákabuzogányos háborút játszanak a szérűkön. Különösen tetszik pedig nekem az az óriási, virágos, zöld szőnyeg, amelynek közepén a falu fekszik, s amelynek szélein borjúk táncolnak, csikók nyargalásznak, míg egy-egy vén paraszt hosszú barna sávokat szánt rá az ekéjével."

Ezt persze már nem Rusznyák Gyulától, hanem Gárdonyi Gézától idéztem. Más minőség, no. Miként Fekete István is. Persze lehet, könnyen lehet, hogy az általuk ábrázolt parasztok sem jutottak el „a Szent Terézi lelkület rózsahullató misztériumának magaslatára". Talán még egy bazilikában sem jártak soha. De délben keresztet vetettek, s az áldott magyar róna termését, a kenyeret is a kereszt jelével szegték meg. Számukra egyszerű falusi barokk templomuk harangzúgása volt maga a muzsika, nem a „poliglott pesti polgár" által oly hőn szeretett kuplék bármelyike. Azonkívül pedig nem éppen a falu alkoholmámorukban való végig „óbégatásával" ütötték agyon az Úr napját.

„A falut szeretni kell, mint az édesanyát, aki enni ad" – írta egykor Fekete István, üzenve a Rusznyák Gyuláknak. Nem szembefordítani egymással az urat a paraszttal, a várost a faluval. És akkor élhetőbb, nagyobb, boldogabb s magyarabb lesz Magyarország...