Még aznap kivett egy kis lakást a külvárosban. Ehhez el kellett adnia egy gyűrűjét. Talán három hónapig megélhet belőle.
Szilvia számításba vette a lehetőségeket. Ha gyanúsítottá válik, az elkövetkező két-három hétben számítanak rá, hogy átlépi a határt. Ezért türelmesnek kellett lennie.
A lakás szép volt, de egyszerű. Puritán kereskedőház a Tabántól nem messze. Aki el akart tűnni, az itt tehette meg. Az emberek itt szürkék és arctalanok voltak, az idő megállt, az utcák olyanok voltak, mint egy kiállítóterem, kortalan emberek és házak panoptikuma volt.
Az asszony vásárolt két tucat könyvet, hogy ne unatkozzék, s csak ritkán járt el. Két hét után már szenvedett, a harmadik hétre elolvasta a könyveket, volt, amit újra olvasni kezdett.
Ha kimozdult, megvásárolta a legfontosabb újságokat. De semmit nem talált bennük, mely arra utalna, hogy keresnék vagy bűnt követett volna el.
Eszébe jutott az orvos. Milyen régi is volt? Majd két évtizede. Ha él még... De ha nem, akkor hova mehet? Meg kell őt látogatnia. Talán még ott lakik. A régi, erődszerű házban.
Félve indult el, félt a múlttól, s attól, amit ott találhat. A semmit.
Mikor bevezették a hallba, félelem fogta el. Sötét, elfüggönyözött helyiség volt, még ódonabb, még kellemetlenebb.
Magas, kopasz férfi tolta be a doktort egy tolókocsiban. Szilviának megesett a szíve rajta. Nem szólt, csak megilletődve állt.
- Ki az? Ki van ott? Imre! Valóban egy fiatal nő jött el hozzám?
- Igen, uram. Valóban – válaszolta a magas férfi.
Szilvia most nézte meg jobban. A magas és kopasz férfi sánta is volt, a lába hiányzott, műlábon sántikált, úgy tolta a doktort.
- Vajtha vagyok. Doktor Vajtha! Önben kit tisztelhetek?
- Régi ismerőst – válaszolta Szilvia. – Nagyon régi ismerőst.
- Szilvia – mondta az orvos szinte maga elé mormolva. – Nem lehet, ez nem lehet – ismételte suttogva.
Aztán mintha felderült volna az arca, így szólt:
- Nem számítottam arra, hogy megkísértenek még egyszer. Úgy tűnik, ez a halálom órája.
- Miért mondja ezeket?
- Mert önnek nem itt lenne a helye. A pokolban. Vagy a purgatóriumban. A nedves föld alatt. Annak idején az újságok tele voltak... De mit számít ez?
- Nem haltam meg. Nem én haltam meg.
- A halál nem is a legrosszabb – mondta a doktor, s a semmibe révedt.
- Én mégis az életet választottam, kedves doktor. Ön életet adott, mikor felnevelt. Nem jól, de nem is rosszul. Hallott engem sírni? Ugye, nem? Mert ön volt a tanítom. Megtanított arra, hogy a sírás csak egy felesleges luxus. Aki sír, az gyáva. Az érzelgősség fényűzése.
- És miért jöttél el hozzám, Szilvia? Mert, ha az élők is kísértenek...
- Ki voltam én akkor, doktor. A valódi nevemre van szükségem. A valódi személyazonosságomra.
- Már van kettő.
- Mindkettő hamis.
- Az igazság nem jobb, hidd el! Maradj csak annak a valakinek, aki most vagy! Engem pedig... A legegyszerűbb, ha én sem létezem számodra.
- Doktor, kérem, segítsen rajtam! El akarok innen menni! Végleg. Örökre. Semmi nem köt ehhez az országhoz.
- Csak a múltad.
- A múltam a maga fogságában van. Engedje szabadon.
- És mihez kezdenél vele?
- Élnék.
- Te már nem élsz. Ebben az országban nem. Ezer kilométerre innen talán.
- Kérem a múltam! Ehhez jogom van!
- Ehhez azoknak van joguk, akiknek jövőjük van. A jövő hatalom, siker, boldogság, pénz. Neked egyik sincsen ezekből.
Szilvia elgondolkodott a doktor szavain. Megsimogatta az egyik függönyt, hosszan megnézett egy festményt, majd halkan ennyit mondott:
- Pénzre van szükségem. A pénzemre.
- Anyád nem adott egy fillért sem. Csak a gond jött veled. Valami átok ült mindig rajtad.
- Akkor miért, doktor?
- Mit miért?
- Miért vett magához? Sem rokona, sem ismerőse nem voltam. Sohasem láttam magát azelőtt. A nevét sem hallottam. A létezéséről sem tudtam.
Szilvia odaszaladt a férfihoz, s erőteljesen rázni kezdte annak a vállát.
- Mondja meg, ki vagyok! Érti, doktor! Tudni akarom, hogy ki vagyok!
- Rendben, lányom. Akkor tudd meg. De az életed története két mondat. Az anyád, ha valóban az volt az a nő... Bár váltig állította. Nos, ő eladott nekem. Eladott, de nem azért, hogy felneveljelek. Hanem azért, hogy a szeretőm legyél, ha elég idős leszel majd hozzá. S ha megunlak, te gondoskodsz a... hogy is mondjam illően... az egyéb szükségleteimről. Ez egy ilyen világ volt. Nos, kell még a múltad, Szilvia? Ez kell?
Szilvia egy pillanatra megdöbbent. Elfordult, émelygés fogta el. Nem gondolt ilyesmire, hiszen a férfi nem bántotta, nem ért hozzá. Hirtelen mindene elveszni látszott. Kiürült a múltja, mintha egy alul széttört homokóra lenne, melyből egy szempillantás alatt kifolyik az idő.
- Maga? Hiszen sohasem...
- Sohasem, lányom. Öreg és beteg voltam hozzá. Hozzád. És te túl szép voltál. Okos és vad. Félelmetes. És mintha valami alvilági hatalom vigyázott volna rád. Megrettentem, ahogy nő lettél.
- Ne nevezzen a lányának. Ez az egész undorító. És mennyit fizetett az anyámnak?
- Annyit, hogy tisztességgel meg tudjon halni. Elitta mindet, majd belefulladt valamelyik folyóba. Imre, melyikbe is?
- Nem tudom, uram – felelte a magas, féllábú férfi.
- Ez a tisztesség? Ezt nevezi ön tisztességnek? – korholta a férfit a nő.
- Az ő esetében ez volt a tisztesség.
- És hol van...?
- Hol kaparták el? Senki nem tudja. Az ilyeneket nem viszik temetőbe. Ha mégis, akkor többekkel együtt hantolják el. Betegekkel, szegényekkel, ringyókkal. A világ szemetével. Én is ott végzem, Szilvia. És ha te nem mégy el, te is.
- Maga alávaló féreg! – tört ki a fiatal nőből a megkeseredettség. – Ez az egész egy hazugság, egy aljas kitaláció!
- Nem, Szilvia. Nem az. De nem kell hinned nekem.
- Akkor kérem a nevét!
- Nincs neve, ahogy neked sem. Amit viselsz, azt én találtam neked
Szilvia olyasvalamit keresett, mellyel a férfira támadhat. Amivel szétzúzhatja egy szempillantás alatt annak a fejét. Minden haragja egy mozdulatba futott össze. Egy bronzkutya állt az íróasztalon, körülötte volt ócska papírok, könyvek, por.
Felkapta hát a szobrot, s odaszaladt a férfihez. A féllábú azonban megragadta a karját, s kicsavarta a nő kezéből a bronzkutyát. A doktornak a szeme sem rebbent. Hosszan nézte a fiatal nőt, ezt a szerencsétlent, akit nem ő egyedül tett ilyenné. Akiért semmit nem tett. Mégsem érezte szörnyetegnek magát. A nőt látta annak.
A magas férfi elrángatta Szilviát a doktortól, akit heves köhögésroham kezdett rázni.
- Menjen el, asszonyom! És ne jöjjön többet vissza, mert bántani fogom!
Szilvia erőtlenül távozott az épületből. Szédült. De eltámolygott az utca végéig. Onnan visszanézett, majd eltűnt.

*

A fiatal asszony napokig ki sem mozdult. Az ágyon üldögélt, s mikor a nap leszállt, őt is ledöntötte a sötétség, mely a szeme alá gyűlt, elfátyolozta az arcát, elfeketítette a szívét. Két napig enni sem tudott. A harmadik napon felkelt, talált gyümölcsöt, aszaltszilvát. De néhány falat után elfogta a rosszullét. Másfél napig hányt, a végén már csak öklendezett, a szervezete kiürült.
Egy reggelen magához tért.
Erős fényekkel jött a hajnal, a tárgyakat megmozdította, az árnyak körbe rohangáltak a falon. A mozgás magához térítette.
Hosszú órákig tartott, de rendbe szedte magát.

**

 
- Már vártam. Tudja, a magafajta nagyon kiszámítható – mondta az ifjabb Ebeczky, s megállt a hosszú íróasztal előtt, mely faragott volt, kényes, fényűző és unalmas.
- Nem a maga számításai szerint élek. Azért jöttem el, hogy megkérjem, ne folyósítsa tovább a nagybátyja által meghatározott összeget – mondta Szilvia erélyesen.
- Nincs szüksége pénzre?
- Nem pénzre van szükségem.
- Mindenkit a pénz éltet. Vegyük magát. Bár a nagybátyám gondosan elrejtette az önnel kapcsolatos kiadásait, a pénzemet arra használtam, hogy az önének titkát megfejtsem.
- És mire menne, ha mindez sikerülne?
- Még nem tudom. Ha majd világosan látok, akkor tudni fogom.
- Ha majd világosan lát, akkor önnön szánalmasságát fogja látni. Mint mondtam, a pénze nem érdekel. A nagybátyja tisztességes ember volt. Maga pedig egy szánalmas pojáca. Ha majd nem lesz vak, akkor ordítani fog, ha a tükörbe néz.
És Szilvia másodjára is úgy távozott ebből a házból, hogy tudta, mit kell tennie.
Nem Pesten szállt vonatra. Vidékre kocsival ment, onnan indult tovább.
Mikor Bécsbe ért, ösztönei megérezték, az ifjabb Ebeczky bár ostoba, befolyása van. A házától nem messze titkosrendőrt látott. ismerte ezt a spiclifajtát. Eladta a nála lévő ékszerek nagy részét, s újra vonatra szállt.
Az állomási nyomozók még ügyetlenebbek voltak, mint az utcában reá lesők. És elindult Itália felé, de Szerbián át. Nem akart gyanút kelteni, ezért Magyarországon luxusnélküli kocsiba vett jegyet. Poggyásza alig volt, emiatt bizonytalannak érezhette magát. Kinézett magának egy hasonló alkatú nőt, akinek öltözéke megfelelt az ízlésének és méretének. A poggyászkocsiból lehozatta annak a nőnek a bőröndjeit, majd átszállt egy másik vonatra, mellyel Ausztriába utazott. Onnan Velencébe indult.
Mikor elfoglalta a helyét a kocsiba, mely már fényűző volt, higgadtan várt. És akkor nem várt esemény történt.
Az ifjú Sciutti ezen a vonaton utazott Olaszországba.
- Bárónő! Maga itt, s én nem tudhattam róla...
- Ne fáradjon, Sciutti! Nem rajongója vagyok, csak egy turista, ki Olaszországba vágyik.
- Ilyenkor? Hiszen Ausztriában...
- Ausztriában, mikor meleg van, akkor is hideg van. Tudom, ezt nem érti.
- De értem, bárónő. Nagyon is értem.
Szilvia elfordult, az ifjú művész pedig sértődötten távozott.
A vonat négy órán keresztül zakatolt le, délre. Hegyek nőttek ki a földből, majd elmúltak. A fű megsetétedett, az ég belenehezült a tájba. A színek öntudatlan kavargása lett mindez.
Amikor a vonat Stassion de Santa Łusia álloimásra befutott, nagy tömeg verődött össze. Százak magyaráztak egymásnak újsággal a kezükbe. Szilvia nem akart törődni velük, de egyre többször hallotta ezeket a szavakat:
- Guerra di guerra... L'erede è stato assassinato!
A nő embereket kérdezgetett, de nem értették, hiszen nem beszélt jól olaszul. És franciául pedig mások beszéltek rosszul. Hosszan elsétált a hangoskodó, kukorékoló emberfalkák közt. Németül nem tartotta ildomosnak megszólalnia, hát hallgatott. Majd francia újságot akart venni, de az tegnapi volt.
- Hát nem fogta fel? – lépett oda váratlanul Sciutti. – Háború lesz, ugyanis lelőtték a trónörököst. Most jött a hír.
- Az osztrák trónörököst? Ki tett ilyet?
- Mindegy, hogy ki volt. Szerb nacionalistákat béreltek fel erre.
- Ki és miért?
- Ez nem számít. Most semmiképp! Jöjjön velem, mert szétszedi itt magát is és engem is a tömeg. Nézze, mennyire megvadultak!
- Miket beszél!
- Kérem, jöjjön velem! Elviszem a szállodájába.
- Nincs szállodám.
- Akkor engedje, hadd segítsek.
- Nem, kérem, ez most nem aktuális.
- Nem mehet vissza, bárónő. Ha háború lesz Ausztria és Szerbia között, akkor Olaszország a legbiztonságosabb hely.
Szilvia elnevette magát Valóban ez volt a legbiztonságosabb. Mindenki és minden ismeretlen. És ki foglalkozna most vele. Egyedül Sciutti miatt érezte veszélybe magát. Ő volt a kapocs. A fiatal nő úgy érezte, meg kell szabadulnia ettől az őt fojtogató bilincstől.
- Hagyjon, Sciutti. hagyjon magamra!
- És mi lesz önnel? – kérdezte a fiatal férfi.
- Velem? Semmi. Ahogy eddig is. Törődjön inkább magával. Koncertek, csillogás, siker.
- Nekem végem, bárónő.
- Már hogy lenne vége! Azt hiszi, hogy egy kis európai csetepaté számít is valamit. Menjen ki a világba, bűvölje el a nőket!
- Ez nem csetepaté, bárónő. Ez olyan háború, amit még nem látott ez a vén ribanc Európa. És nekem senkit nem kell elbűvölnöm, hiszen magához vonzódom. Mikor megláttam Bécsben. Azóta maga jár a fejemben.
A taxi megérkezett. Szilvia csak annyit mondott franciául, hogy „keressen egy hotelt", majd a fiatalemberhez szólt:
- Remélem, találkozunk! Addig is, ne foglakozzék ideálokkal és háborúkkal. Játsszék! Ha világhírű lesz, mindezeken felül fog majd emelkedni. Isten áldja!
- Dio vi benedica!
A fiatal férfi elindult a San Marco felé, hol a velencei alkony arannyal vonta be a vizet, a háztetőket, s ráült a katedrálisok vállára.