A tél megszőtte már a bokrok
köntösét,
s fagyos mosolyt vacog a
meztelen szobor.
Az égbolt csillagos, nincs
teljesen sötét,
s a szél a hegy felől nagy
csendeket sodor.

A csontos fák között didergő
árny bolyong,
roppan, bármerre lép, a hó
takarta ág.
Két lábon álmodik, s miként még
pár bolond,
megérti,
mit mesél e dermedt némaság.