Két év telt el.
A háború kifosztotta a nemzeteket és az embereket. A föld fekete lett, mint a kenyér.
Szilvia az utolsó ékszereit is eladta, majd a ruháit. Így beállt a háborús szolgálatba. Naponta hozták a sebesülteket, és az asszony kötözött, mosott, amputált végtagokat égetett. Egyszerre lett a kényszerű alázat apácája hit és szentség nélkül. Csak a kötelessége maradt meg. Előbb az arca szürkült a ruhájához, később a szeme is elfakult. És vezekelt.
Egy bombázáskor megismerte azt a kisfiút, akit elveszített az állomáson. Egy pillanatig hitetlenkedett, látni akarta annak az arcát.
- Alberto! Alberto! – kiáltotta felé, s a fiú felismerte az egykor a szívét visszaadó hangot. A hordágyról hosszan intett.
Szilvia az ebédszünetében felkereste a fiút. Nagy széles sátorba helyezték el az aknatámadásban megsebesülteket, a civileket, akikkel most alig törődtek. Nem ők voltak a fontosak, hanem a harctéri mészárszékből hazahozottak.
Szilvia letérdelt a fiú ágya mellé.
- Úgy örülök, hogy látlak, Alberto!
- Hölgyem, én is magának.
- Megnőttél, kész férfi vagy – lelkendezett a nő, mire Alberto először elmosolyodott.
Aztán a nőre, aki olyan kedves volt mindig hozzá. Aggódva bámulta.
- Maga pedig sovány lett. Nagyon sovány – kesergett Alberto, és elérzékenyültensimogatta meg a kezét.
Aztán elkapta a kezét, mert ennek a nőnek az érintése idegen volt. És szomorú.
- Nekem nem árt. Az olasz nők soványak. Ettől szépek.
- De hiszen maga nem is olasz – mondta Alberto halkan, szinte önmagának.
- Honnan gondolod ezt? – kérdezte a nő meglepődve, s a pír halvány árama futott végig az arcán.
- Érzem. A beszédjén. A szemén. Nem olasz szeme van. És az arca egyáltalán nem olasz.
- Sokfélék vagyunk, Alberto.
A fiú elcsendesedett, erőt gyűjtött, majd a nő felé fordult.
- Nem... Nem vagyunk azok. Egyformák vagyok. Semmi különbség nincs köztünk – mutatott szürke ujjával a sok ágyon fekvő alakra, kik halálos révülettel lebegtek ég és föld között egy ócska tábori ágyban. - Ölünk, gyűlölünk és menekülünk. Ön más. gyengéd. Jó. Jóságos. Jobb, mint akiket ismerek. Angyali... Olyan, mint az asiagói Madonna. Tudja, melyik az?
- Nem, nem, Alberto. Soha nem láttam.
- Nézzen a tükörbe, hölgyem...
- Kedves vagy – mosolygott a fiúra a nő.
De egyszerre megérezte, hogy valaki áll mögötte.
Az öreg orvos volt, aki mellett állt naponta sok órán át. Akinél látta, hogy miként vágnak le egy-egy lábat, hogy vezetik ki a tüdőből a vért.
- Kérem, jöjjön velem! – mondta, és Szilvia hirtelen megint egy szürke senki lett, a sátrak közt botorkáló folt a hatalmas sáros vászonfoltok tömbjei közt.
- Ugye, eljön még! – kérlelte Alberto. – Itt nincs senkim. Sehol sincs. Csak maga, hölgyem.
- Megígérem, Alberto.

Az orvos szembefordult a nővel:
- Nem kivételezhet egyetlen beteggel sem! Nem ez a dolga!
- Nem kivételezem senkivel. Ez a dolgom.
- Tudja mit? Kivételezzen! Kivételezzen azokkal, akik a maga szép pofácskájáért meghalnak. Maga nem tudja, mi van ott kint. Innen hatvan-hetven kilométerre.
- De tudom, doktor úr. Látom, miket hoznak ide. Nem embereket. És azzal a gyermekkel nem a munkám alatt törődöm. Soha nem hanyagoltam el a munkámat.
- Maga frontszolgálatos nővér! Gonosz ígéretet tett annak a fiúnak. Kap két percet, hogy elbúcsúzzon tőle. Utána visszajön a sátorba, s ha beledöglik, akkor is ott marad. Nem érdekel, hány órát van talpon, eszik-e vagy nem eszik. Nekem már leégett a cigarettám, öt cigarettányi a szabadidőm. Magának pedig amíg naponta egy étkezés és két toalettnyi idő. Megértette? Végeztem! – mondta az orvos, s ott hagyta a nőt.
Szilvia futni kezdett vissza a fiúhoz. Talán marad három perce.
- Alberto! – Alberto!
- Hölgyem! Hát visszajött! – lelkendezett a fiú, egy tizenhároméves szív a békés élet nélkül.
- Alberto! Hallgass ide! Nem jöhetek... Egyelőre nem. Nem engednek. Van egy apró medalionom! Nem értékes, ennyim maradt. Odaadom, hogy emlékezz rám. És én Rád. Lehet, hogy férfi leszel, mire a háborúnak vége, s akkor erről ismerlek meg...
A fiú belekapaszkodott a nő kezébe, kamaszos hanggal zokogott, s azt zokogta, hogy a nő ne menjen el. Most talált magának egy majdnem anyát, egy helyettesítő angyalt, s már is elveszíti.
- Ne haragudj! – mondta Szilvia könnyek közt. – Nem szabad haragudnod rám. Amit megtehetek, hidd el, Alberto, megteszem.
Majd kitépte magát a fiú karjaiból, eszeveszetten futni kezdett vissza. S mikor visszaért a kórterembe, jajgatás és hörgés várta, egy sovány pap, aki az utolsó kenetet adta fel.
Hajnalig dolgozott, kötözött, vágott, vizet forralt, s nem egy alkalommal énekelt egy-egy haldoklónak.
Aztán kiment a sátor elő, hol vastagon állt a sár, a föld visszaizzadta a halottak vérét, s átmosta az őszi esők megszentelő árjával a völgyeket, a határokat, a városok utcáit, a keskeny lagúnákat.
Szilvia felnézett az égre. Csillagtalan volt az éjszaka. Megszédült a hidegtől, ügyetlenül botorkált előre, el innen.

Néhány nappal később, hideg és émelyítőn kesernyés levegő fújt be a városba. A fák kicsorbult, megalázott tőrökként sorakoztak, dülöngéltek, a saját háborújuk vesztesei.
Gyakran lehetett Veneto körzetben hallani a sűrű ágyúzást, s gyakorta a repülőgépeket.
Szilvia szinte koldusként járta a várost. Gyakran gondolt Albertóra. Közösnek látta a sorsukat, tiszteletet érzett a gyermek iránt. A szenvedés iránt. Gyakran ment el a templom mellett, de a templom a szenvedés háza lett. A padokat felszedték, tábori és kórházi ágyakat állítottak a helyükre.
Néha megállt a régi kápolna előtt, ott, hol az utcáról belátni. Messze egy feszület fehér csontteste jajdult ki a közömbös világra, s mintha azt mondta volna, hogy nézz rám, én most minden embernek átadom a szenvedésemet.
Szilvia naponta tizennégy órát volt a kórházban, s a közeli konviktusban kapott egy ágyat a hasonló szegény ördögökkel együtt. Nőket és férfiakat csak egy függöny választotta el egymástól.
Már nem aludt, csak a kétes eszméletvesztés döntötte le az ágyról. Éjszaka messzi villanások, után az aknák dörömböltek a földeken és a hegyek mellkasán. Máskor ordítás és jajveszékelés rémítette éberré. Sokszor forgolódott, ahogy a függöny mögött férfiak horkoltak, máskor az erkölcstelenségig lezüllő emberek fojtott kéje nyikorgott és szuszogott át.
Hajnalban feküdt és hajnalban ébredt. Fájó hideg rázta a testét, enyhe láza volt. Az ég aljába fulladtak a csillagok, hideg tüzek gyúltak keleten, Magyarország felől.
És azon a reggelen egy szót kiáltott és ismételt asszony, gyermek, anya és feleség, újságíró és az egyéniség nélkül hömpölygő tömeg:
- Caporetto! Caporetto!
Szilvia nézte a tömeget, mely hangosan üvöltötte, jajveszékelte, ordította, később vádolt és átkozódott e szóval. A tér tele volt koldusszerű vénséggel, árnyékos arcú nővel, gyermekkel, sántikáló veteránnal, borostásképű hatvan körülő férfiakkal.
Repülők zúgtak el a város felett délnek, s a vonatok egymás után futottak be, s a vagonok hányadéka az egykori zöld egyenruhás katonák szürke kötésekkel, véres inggel, kormos-fekete arcokkal, barna kelésekkel, égési nyomokkal. Teherautók jöttek, s vitték a félhalott sebesülteket, s néhány perc alatt a zajos-izgatott tömeg elnémult, gyászos emberdzsungel lett, csak a nők rázkódó sírása hallatszott, akik a szájuk elé tett kézzel keresték a férjüket, s mintha a fájdalmukat vissza akarnák gyömöszölni a torkukba.
A kávézókba is sebesülteket vittek, magatehetetlen roncsokat számolgattak, s aki közben meghalt, egy kordéra tették fel.
- Mindekire szükség van! Ismétlem, mindenkire szükség van! – kiabálták, a csendőrök sípokkal fütyülték a rendet, és Szilvia szinte vágtatva ment vissza a kórházba, ahol kezelhetetlenné vált a helyzet. Összeégett emberek feküdtek szorosan egymás mellett, egy asztalon rángatózó emberi hulladék volt, a sarokban egy férfi ült egy ágyon öntudatlanul és kimeredt szemmel. A kezébe tartotta a beleit azzal a groteszk iszonnyal, amit semmiféle művészet nem lenne képes visszaadni.
Szilviának üvölteni lett volna kedve.
- Az öreg orvos kiabált, utasításokat osztott, integetett, mint egy csendőr, hogy kit vigyenek ki, ki a menthetetlen, s melyik helyen műthetnek.
Estig tartott a borzalom, éjfélre alábbhagyott a sebesültek be- és kihordása, de hajnalban ott folytatódott, ahol néhány órával azelőtt abbahagyták. A nővérek ágyról ágyra jártak. Ekkor Szilvia ismerős arcot látott meg két sorral alrább. Felpattant, majd odasietett.
Széparcú sovány lány cserélt ágytálakat. Ővé volt ez a részleg, ahol az „újak" feküdtek halálos rémálomban, saját bűzükben.
- Kérlek, cseréljünk, Bianka! – mondta egy nálánál fiatalabb lánynak.
- Ismered?
- Ismerem – válaszolta a nő olyan meggyőződéssel, hogy a fiatal lány átszaladt az ő sorába.
- Vincenzo – csak ennyit tudott mondani, ahogy meglátta régi rajongóját, Sciuttit.
- Maga az? Maga itt? Él és beszél. Csak nem az a régen elveszett asszony – hörögte a férfi maga elé, majd nagy erőlködéssel felnyitotta a szemét.
- Bárónő, nézze, mit tettek a kezemmel! A régi, jó kezemmel.
Szilvia az ölébe vette a férfi kezét, melyen csak három ujjvég látszott a sűrű és véres pólya alól.
- Elpusztították a kezemet, megölték azt, ami bennem egyedül értékes volt.
- Vincenzo, ne beszéljen. Az élet... - Szilvia kereste a szavakat. – Ön életben van, s ez mindennél többet ér.
- Ez élet? Ez nem az, bárónő. Ez a fertő...
- Vége már, ne gondoljon a frontra!
- Vége... Jó mondja, bárónő... Vége mindennek – suttogta a férfi majdnem önkívületben. Sírni kezdett. De fájt, hogy a teste rázkódott. Köhögni kezdett, majd megnyugodott. Most csak vinnyogott, mint egy kölyökkutya. Aztán a szeme lecsukódott, a férfi elájult.

Szilvia rögeszméjévé vált a kórterem iszonyának enyhítése. Énekelt, verset mondott, mesélt. Kimeredt szemű bakák hallgatták, egyszer-egyszer rándult az arcuk. Vagy a kezüket emelték fel. Volt, aki egy „köszönöm"-öt írt a lepedőre, mások mosolyt erőltettek a képükre.
Sciuttival kivételezett, ő volt az egyetlen emléke a régi világból. És most hirtelen kedves lett neki. Néha Bécsre gondolt, s nagy ritkán Magyarországra. A sugaras nyarakra, melyekben már alig hitt.
Három hónappal később – tél vége felé járt – Sciutti talpra állt. Szilvia kísérte, mint egy gyermeket, pedig a zongorista inkább megöregedett. A halántéka kifehéredett, ahogy a szakálla is pettyes volt az őszes foltoktól. Hunyorgott, tükörbe soha nem nézett, szégyellte a csonkaságát. Szilvia szerette volna, ha a templomi orgonán játszana, de a férfi indulatossá vált, őrjöngeni kezdett, hárman fogták le. A következő nyáron visszavezényelték a frontra, mely már távolodott, fel, egészen északig húzódott. Csak a halottakat hagyta maga mögött. A háború az irigység pestise, melynek a végéről egyre többet lehetett hallani. Két évvel ezelőtt az olaszokat sajnálta, most már honfitársait, akikkel soha nem került kapcsolatba.
Magányos lett ismét, Alberto pedig eltűnt az életéből. A főorvos azt mondta, délre ment, egészen Szicíliáig.
Néhány tiszt kedvese lett, akik győzködték, hogy a háborúnak ez a törvénye és rendje. Itt a szerelem helyett csak gyengédség van, az a legerősebb fájdalomcsillapító. De Szilvia ringyónak tudta magát. Szépsége halványodott, de megejtőn szép alakja titkos vágyak forrása maradt. Néha gramofont hallhatott, annak recsegő-csörömpölő zenéjével. Ez volt itt a béke. Ilyenkor arra gondolt, hogy a természet millió éve védekezik az ember ellen, melynek eltüntetéséért újabb fajokat, pusztító, gonosz nemzeteket támasztott fel a porból. De az ember maradt, diadalmaskodott, s mint egy őrült, újra és újra önmagát szúrte, vágta, gyilkolta.
Aztán egyre jobb hírek jöttek, 1918 tavaszán Itália hinni kezdett a győzelembe. A városok ismét átalakultak, már nem temetők voltak, s nem ispotályok, hanem az élet színes szeszélyekkel élni akart, beforrtak hatalmas sebei. A színek visszatértek, a kávéházak teraszai tele voltak csonka katonákkal, öregekkel, kiket a feleségül tolókocsiban hozott ide. De a kertek és a rétek megteltek virágokkal, a lombok az égig dagadtak, s a templomok fehér áhítata kicsapott az utcákra.
Nyár végén az osztrák haderő már összeomlott, s a városok nyüzsögtek, zsongtak, harsogtak angol és francia katonáktól.. Szilvia hasznossá vált, hiszen a francia parancsnokság felé ő tolmácsolt.
És amikor mindenki örült, újabb hírek érkeztek. Mint valami fekete pondróhad, beszivárogtak az emberek fejébe, miközben az újságok tagadták.
Százakat végeztek ki, s egész századokban tizedelték a dezertálókat. Olasz ölt olaszt, mert nem volt elég bátor a gyávasághoz.
Naponta írtak az utcák, recsegte a hangosbeszélő a tereken és a nagyobb utcákon az elesettek nevét. Az újságok az első oldalon hozták a meghaltak listáját. Rövid üzenetek voltak, mint Paolo Francescatti tizedes, hősi halált halt Piavénél.
És akkor az egyik újságban azt olvasta, hogy Sciutti meghalt.
Sírva rohant végig az utcákon, s egyszerre ráeszmélt, hogy nem is Sciuttit siratta, hanem önmagát. Részvétet érzett, de már nem emlékezett arra, hogy milyenek voltak az emberek még öt évvel ezelőtt is.
Míg az újabb lányok csicseregtek körülötte, neki teljesen elveszett a hangja. Így járt-kelt, élt. Tette a dolgát, s bár a tábori orvos gyakran korholta, csendesen tűrte már ezt is.
Egyszer azon kapta magát, hogy imádkozik. Előbb a halottakért, később már az élőkért is.
Aztán arra eszmélt, hogy egy új világban él, mely lemosta a régi bűneit. Azzá a nővé lett, akinek csak jelene van.
És ugyanilyen hirtelen ért véget a háború. Nem érzett örömet, hiszen azt az országot, ahol született, tönretették, ahova elmenekült, szétszabdalták, s a hol élt a háború idején, az újra idegen lett.
Úgy hagyta el a kórházat, mint egy tolvaj. Vidékre indult, le, délnek. Ott egy hónapig volt maradása, majd tovább állt, hogy napszámos legyen. A keze eldurvult, a bőrét elcsúfította a nap. De még így is felkeltette a figyelmét egy ricchi contadini legidősebb fiának. Vele maradt, hogy éljen. Házastárs lett, noha azt remélte, asszonynak több lenni.
A férje dolgos volt, de tisztességtelen. Voltak szerető, de a háborús veteránnak ezt megbocsátották. Együtt töltött éveik alatt Szilvia megerősödött, de mozdulataiból eltűnt a régi finomság. Éjszakánkét a bortól elvadult ember állatként bánt vele, nappal kevés jó szóval kérte a bocsánatát.
Egy este a férjét lepedőbe hozták haza. Részegen verekedésbe keveredett, a hasától a melléig felhasították a testét. Túlélte Isonzót és Caporettót, de a kocsmaasztal megölte.
Szilvia megmosta a halottat, egy ideig mellette ült, de most részvétlen maradt.
A temetés után összeszedte a holmiját, némi pénzt, megtalálta a férjének eldugott értékeit, s elhagyta a falut.
Olcsó helyen utazott, Velencéig nyomorogva és állva, belélegezte az emberek nehéz verítékszagát, bűzös lélegzetét, s hallgatta aljas pletykáikat, mocskos beszédüket. Elhatározta, hogy visszatér Bécsbe. Ha másért nem, a háza még megvan, s talán maradtak, akik ismerik és segítik. Tudta, hogy már nem törődnek vele azok, akiktől rettegnie kellett, akik elől elmenekült.
Triestbe kora reggel érkezett meg kevés poggyásszal. A Stazione di Trieste Centralén óriási tömegek voltak. Még mindig az a szutykos lárvahad, amivé tette az embert a háború.
Másfél napja nem evett. A poggyászát az állomáson hagyta, bérelt annak egy szekrényt. A közeli piacra ment. A városban azonban felfordulás volt, az olasz csendőrök lovakkal vágtattak a tömegbe. Szilvia nem értette mi történt. Ekkor azonban valaki felé kiáltott:
- C'è l'austriaco donna! È una baronessa austriaca! A venezia, egli abitava ora in fuga dal male!
Hirtelen ellenséges indulatok vették körül. Felemelt kézzel tiltakozott, papírokat vett elő. A férje utáni asszonynevét használta, ez volt az összes iratán. Most diadalmasan a magasba emelte:
- Io sono italiana! Carlo Tebaldi sang moglie. mio marito è morto. Io sono una vedova Tebaldi cantato donna. Questo è un errore. Tebaldi ha cantato io sono una donna!
A tömeg megtorpant egy pillanatra, de egy nő odalépett hozzá, s kikapta a kezéből a papírjait, majd a magasba emelte. A tömeg újra zajongani kezdett, mire az ismeretlen nő összetépte az úti levelét és az iratatait. Hangosan kacagott, gúnyos és undok tekintettel nézte, s ismételte:
- Austriaco slut! Austriaco slut! Osztrák lotyó!
Ekkor valaki hátba vágta Szilviát, majd a gyűrűként körül ölelő tömegből újabb gyalázkodás fortyant felé. Többen is leköpték, aztán a vele szemben álló nő két kézzel a földre lökte.
Szilvia most ismerte fel. Egyike volt azon két nőnek, akikkel találkozott Sciutti oldalán Venettóban.
- Akasszuk fel! – kiáltotta valaki a tömegből, mire száznyi hang egyszerre követelte a halálát.
Szilvia nem tudta, mi történik vele. Összezavarodott, kétségbeesett. Valaki megragadta a vállát, majd a karját hátrafeszítette. Ekkor érezte meg a csuklóján a kötelet.