Szobák
Szobámba gyakran engedem a csendet,
kizártam minden zörgő ablakot.
Zaj nem kopogtat, lárma rég nem csenget,
s falára vésett hangot hallgatok.
Odébb az utca minden sarka lüktet,
nem rest a város űzni látszatot.
Szemet vakítva fénylik számos üzlet,
sokaknak ünnep, hogy már jártak ott.
Másokra túl bő apjuk volt kabátja;
s kit egykor anyja élni ringatott,
bölcsőnyi álmát kábulatra váltja,
így lesz belőle lélegző halott.
Magában bízva holdat gyújt az ember,
kezétől lángol csillagok sora.
Nagy házat épít végtelen terekkel,
amelyben végül nem lesz majd szoba.
