Tél.
Párizs ködbeborult, a Szajna és az összefolyt egyetlen hatalmas szürkeségbe. Csak a régi franciskán templomok és a katedrálisok tornyai villogtak messziről, mint hatalmas égi kaszák sárga, vörös és bíbor színekké vagdosták alkonyatkor az eget.
Léon decemberben került először kórházba.
A mentőautó, amely vitte, majdnem megölte a férfit, mikor összeütközött egy nagytestű, potrohos autóval. Szilvia ölébe vette a férfi fejét, s úgy imádkozott. Maga is meglepődött, hogy az Isten nevét említi.
Aztán a férfi magához tért, egy másik autóba tették, s úgy vitték el a kórházig.
Hirtelen minden fényes volt, és minden embertelenül idegen. Halálra váró tekintetek futottak el a nő előtt, öregeket toltak ki és be kórtermekbe, műtőkbe. Olyan volt ez a hatalmas gépezet, emberfeletti önzésével, mint egy modernkori istenség. Magányos pap állt a folyosó túlsó végében, de itt az orvos volt a szent. Valaki éppen hálálkodott:
- Köszönöm, köszönöm Önnek, doktor úr...
Szilvia hirtelen elszégyellte magát, hogy a legrosszabbra gondolt, s rögvest olyasvalakihez könyörgött, akinek a létezésében nem hitt. És ahogy kinézett a város fénylő villódzására, elhessegette magától a gondolat, hogy ezen a világon túl más is létezhet.
Azonban Léonnak rohama támadt estére. Újabb és végeérhetetlenül hosszúnak tetsző. Az őrület már a testet is emészteni kezdte, s ekkor Szilvia kétségbeesett. A férfi ordított, majd amikor elnémult, hidegrázás gyötörte. A nyála az arcára kenődött, a szeme kidagadt. Lekötötték, majd betolták egy szobába.
Az asszony itámolygott a kórházból, s ahogy ment a ritkás hóesésben, betért egy templomba. Olyan kézenfekvőnek hitte, hogy az Istent a tenyerébe veszi, s imára kulcsolt kezével a szívéhez emeli, mint az evést vagy a lélegzetvételt.
- Istenem, ne engedd meghalni. Fiatal, szép és jó. És szeret téged. Rossz, hűtlen gyermekként, de te azoknak bocsátasz meg legelőbb.
Aztán elhallgatott. Elfogytak a szavai, s nem is értette, hogy mivel érdemelte ki ennek a szép és okos, s nálánál fiatalabb férfi szerelmét.
Elindult a kijárathoz. Hirtelen megszédült, alig tudta megtartani magát, hogy el ne essék. Kissé megnyugodott, hogy jól imádkozott, mert az Isten elvette tőle az erejét. Egy másfajta istenség nézett itt rá, a koldusisten, a megkínzott Isten, a sírdogáló Isten.
Középkorú pap lépett hozzá.
- Rosszul van? – kérdezte.
- Csak pillanatnyi gyengeség – válaszolta az asszony.
- Egészen sápadt! Kérem, üljön ide le...
A pap belekarol a nőbe, s gyengéden a padhoz vezette.
- Ide... Ide...
Percek teltek el, mire Szilvia felocsúdott a gyengeségéből.
- Hívjak önnek egy taxit?
- Nem, köszönöm – válaszolt a nő. – Csak néhány perc...
- Annyi elég az üdvözüléshez is – mosolygott a férfi, s megigazította a gallérját. – Beszéljen kérem. Én hiszek abban, hogy itt meghallgatásra talál.
- És megsegítésre is?
- Igen, arra is.
- Hosszú az, amit mondanék. És az ön idejét nem üres asszonyi fecsegésre mérték ki.
- Az én időm, most az öné. Holnap a bűnbánóké, a holnapután a halottaké.
Szilviára rátört az érzés, hogy ebben a szikár, nyugtalan tekintetű, mégis szelíd emberben bíznia kell. Felnézett az oltárra, s a hatalmas feszület a sűrű és gomolygó homályból olyan biztosan ragyogott elő, mint a sovány párizsi utcák felett a nap. A papra nézett, aki alázatosan állt előtte.
- Segítenie kell nekem! – mondta az asszony, s a pap hirtelen szükségét érezte, hogy a nő mellé álljon. Pedig soha nem látta ezelőtt, mégis megérezte, hogy nem lehet rossz az, ami idevezette ezt a törékeny és zavart lelket.
Szilvia beszélni kezdett. Arról, hogy miként szolgált a háború idején, miféle viszontagságok sodorták Párizsba, hogy mentette meg Léon életét, s hogy maradt mellette. A pap ámulva hallgatta a nőt. Nem is a sorsát csodálta, hanem a kitartást.
Mikor újra el akart indulni, még gyengébbnek érezte magát. Vissazült, s beszélni kezdett arról, hogy az a férfi, akit szeret, zeneszerző. Talán a zene megmenti az őrülettől és a korai haláltól. Nagyobb erő mentheti meg, mint a földi.
A pap hosszan gondolkodott. A nőt fürkészte, keresett benne valamit, ami kétségessé teszi az őszinteségét. De a nő komoly szépsége és megrendült ereje igazzá és nemessé tette a pap előtt. Elmondta, hogy a templom rendelkezésére áll, az orgona és a kántor, valamint a templomi kórus. Csak zenekart kell találnia, valamint két énekest. Ő pedig megszerzi az elöljárók, az érsek beleegyezését.

Két nap múlva Léon jobban lett. Sötét tekintettel nézett maga elé, miközben Szilviára támaszkodott. Borostás arca és az arcába hulló haja most kiemelték a szelíd őrületét. Később nézte a tájat, mely olyan volt, mint amikor egy foltos lapon szétömlik a fehér festék. Így lett semmivé a téli reggelben a láthatár.
- Látod, ilyen lesz...
- Mi lesz ilyen, szerelmem? – kérdezte a nő.
- Elmúlni. Semminek lenni. Eltűnni.
- Ne beszélj ilyeneket! – mondta a nő gyengéden. – Nekem is fáj. Hiszen jó hírt hoztam. A műved, amit legutóbb írtál, bemutatásra kerül.
Szilvia várta, hogy a férfi önérzete kérdezősködésbe kezd, de az egykedvűen állt.
- Ki tudja ezt megírni vagy megfesteni – mutatott a semmire, mely innen valóban semminek látszott, de lent a hólepte fák álltak öntudatlan reszketésben.
- Ez olyan hűvös és jellegtelen. Semmi és üres – válaszolta Szilvia.
- Az összes emberi bolondságtól könyvtárak híztak undorító pókokká. Kit érdekel az élet, mely írva vagyon, mikor élvezni lehet? De az, ami a semmi és az Isten egyszerre? Az örök rejtély. El tudsz képzelni egy olyan művet, melyben a hangszerek olyan halkan játszanak, hogy alig lehet hallani? Aztán egyszerre csak mindenki földhöz csapja a hangszerét. Hegedűk törnek, trombiták behorpadnak, egyszerre minden csattanás, reccsenés, zsibongás lesz. És a levegőben még percekig ott remeg ez az iszony. A létezés iszonya.
És Léon remegni kezdett. Az arca kifejezéstelenné vált, a szemgolyója vérvörös gömb volt, mely egészen kiemelkedett arcának sápadtságából.

Egy hét telt el, s a férfi erősödni látszott. Elhagyta az üres és zavarosnak tetsző gondolatokat. Viszont a mondatai leegyszerűsödtek.
Közben az érsek a partitúra tanulmányozása után engedélyt adott a mű bemutatására. Bár ellenezte az efféle kísérletezgetést, ahogy ő mondta, megértette az egyik abbéjának, kiről csak jót terjesztettek a hívei, a szempontjait. Még némi pénzt is adott, hogy a kóristák őszinte akarattal álljanak a mű mögé.
A próbák elkezdődtek, mikor Szilvia üresen találta Léon ágyát. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy meghalt.
- Le kellett vinnünk. Már nem volt az eszénél – mondta csendesen az ügyeletes nővér. – Tört, zúzott, ordibált.
- Láthatom? – kérdezte a nő óvatosan.
- Most nem láthatja. Csak később.
- Annyi mindent... A háborúban... Én is... - kereste a szavakat Szilvia, de a másik megfogta a kezét, s csak ennyit mondott:
- Ez másfajta háború. A katonának nem önmaga az ellensége. És nem a világ, a létezés. Menjen – kérem -, haza! Majd értesítjük, ha jobban lesz.

A templomba most jött be először a zenekar. Tizenkét hegedűs, három csellista, egy nagydobos és vagy tíz rézfúvós gyűlt össze. A fafúvósok csak hárman voltak.
- Abbé, hat fafúvóst írt Léon. Nézzen ide!
- Ennyi van. És pénz egyre kevesebb. Egy vagyonba kerül a zenekar. Különösen, ha itt próbálnak.
Szilvia csüggedten ült le a padok egyikébe. Miközben a zenekar és a kórus közösen próbált, a nő gondolkodott. Messzire jutott időben és térben, s őt is elfogta a hiábavalóság érzése. Igazat adott Léonnak, a zenében szakít az ember a valósággal, a belélegezhető, tapintható világgal.
Szomorú aranymuzsika ömlött végig a templomon. Ismeretlenek suttogva kérdezősködtek, hogy mi ez, miféle ünnepre készülődik a templom.

Szilvia napok óta nehezen aludt. A melle érzékeny lett, ahogy a lelke is. Szenvedett az üres házban, s egy alkalommal egy kutyát megdobott egy kővel. A falnak dőlt, szégyellte magát, s szédült. Aztán megértette. A teste nem várt változást kezdett elszenvedni. Olyat, amit Szilvia nem akart most. Úgy érezte, gyermeket vár.
Kétségbeesetten sietett a templomba.
- Romain abbé bent található?
- Nem, asszonyom, temet. Csak estefelé ér haza. Majd a háznál misézik, ott vesz részt a toron – mondta a házvezetőnő.
Szilvia mégis a templomba ment. A sekrestyés morogva köszöntötte. Nem szerette a nőket a templom körül kódorogni. De tisztelte az abbét, akit jóságos, de bolondos embernek tartott.
A nő ismét egyedül volt a templomban. Sűrű, nehézszövésű félhomály volt, mint ilyenkor a templomokban. Csak a szentély apró mécse pislákolt.
Ha fiatalabb lett volna, nevetett volna önmagán. Valami groteszk tiszteletlenségnek látta volna ezt az élettől, s talán el is vetette volna a gyermekét. De most semmi ilyesmire nem gondolt. Felelősséget érzett más iránt. Soha nem tapasztalt ilyesmit önmagában. Mikor hazaindult, arra gondolt, elpusztítja önmagát, s a gyermeket, kinek létében nem volt bizonyos, de az érzései olyan erősek lettek iránta, hogy nem tudott másra gondolni.

Már többé nem láthatta Léont. Az a férfi, akit megismert, elpusztult.
Mikor elé hozták, ismeretlen arc bámult rá. A nyakába kendőt kötöttek a lefolyó nyál miatt. A férfi sűrű, lenőtt szőrzet, csapzottság, sápadtság és elomló vonások kusza halmazává lett. Szilvia undort és szánalmat érzett, majd az utcán, az emberi forgatagban szeretetet, a templomba pedig öngyűlöletet.
Arra gondolt, hogy a gyermekük által mentheti meg ezt a férfit, akit most elsiratott.
Néhány nap múlva csengetésre ébredt. Egyenruhás férfi volt, aki a nevét kérdezte.
- Kérem, öltözzön és jöjjön velem!
Szilvia engedelmeskedett. Tudta, hogy a hosszú fehér házhoz vissza az autó, a hullaházhoz, mely minden kórház mögött ott lapul, mint egy rejtegetett és szégyellnivaló szörnyeteg.
Szép udvar nyúlt el, a ház vén volt és sárga, a folyosó hosszú és keskeny. Kint néhány csupasz fa hajlongott, bent a fények rohangáltak az egyik lámpától a másikig.
- Itt búcsúzhat el tőle – mondta a férfi, majd otthagyta a nőt.
Nehézkes kopogással belépett a terembe, ahol halottak soka helyett csak ketten voltak. León volt belül, magas alakját egyből felismerte a tömzsi, májfoltos kezű ember mellett.
Szoborszerűségében is nyugtalan arc fehérlett az alig megvilágított szobában. A nő arra gondolt, hogy Léon ezt akarta, s most már tudja a végső dolgokra a választ. Ha egyáltalán van válasz.

- Nem, atyám, már nincs értelme!
- Ne keressen értelmet az emberen túli dolgokban.
- Tudja, kedves abbé, a temetés nekem számlák, hagyatéki per, gond és baj. Engem nem vár senki ebben a házban. Önnek ott a feszület és a hite.
- Léon bizonyára beszentelést és misét akart.
- Már nem számít az akarata – mondta Szilvia.
- Sajnálom – felelte a pap, majd csendesen távozott.
Szilvia nyugtalanul aludt, minden apró zaj zavarta. Még nem volt kétségbeesett. Inkább a mellkasára ült minden árny, mozdulás és hang a szobában. Hirtelen rádöbbent, hogy már nincsenek félelmei, csak megijedései.
A tél is megfeketedett, tompa esők másztak fel a házakra, sáros víz öntötte el az utcákat. Tudta, hogy a forró levegő, mely elérte Párizst, ez ölte meg Léont. És akkor olyan történt, ami télen soha nem történik. Hatalmas villám égett bele az égbe, majd a dörrenés felborzolta a cserepeket, lezuhant a városra. Lent egy ablak becsapódott, iszonyatos csörömpöléssel törtek ki az üvegek. Szilvia első gondolata az volt, hogy kísértet jár a házban. Leszaladt a hallba. Az eső befolyt, a lába előtt levert tárgyak lebegtek a vízben.
Hajnalig takarította a házat, Léon ingeivel tapasztotta be az ablakokat és üveges ajtót.
Hajnalra kimerült, s a falnak dőlve aludt el. Nem volt babonás, de csak a beáradó fények nyugtatták meg. Párizs álmos volt és lusta, a vihar kimerítette. Szilvia ruhát öltött magára. Sietve és rendetlenül. És ahogy végigment az utcán, idegenné lett a város.

Még egyszer megnézte a halottat. Összekuszálódott vonásai és a beesett szemgödör megmutatta, már végleg itt hagyta ezt a testet. Szilvia arra gondolt, hogy az előtt fekvő egészében koporsó volt már évtizedek óta, egy halott lelket vitt és eresztett le több mint három évtizeden át a sötétségbe.
Megfizette a halottasház őrét, ki hagyta, hogy maradjon. Szilvia pedig elaludt Léon mellett, a fertőtlenítő szürke, vaskos és nehéz szagától. Ülve aludt, csak az apró imakönyv hullott ki a kezéből. Imádkozni akart, de bent nem érezte szükségét, hogy az Istenre gondoljon....

A hatalmas kórus két oldalt és középen vette félkörbe a zenekart. Kék kárpittal borított emelvényeken álltak legalább kétszázan. A zenekar fanfárjai az oldalhajók miséző oltáraira lehettek elhelyezve, az orgona és a gyermekkórus pedig a hátsó orkeszterben állt. Elől, az oltár előtt sorakoztak a vonósok, fafúvósok és az ütősök.
Szilvia meglepődve nézett végig a hangszerek regimentjén, az egyenruhában felsorakozó kóruson, a fanfárok és tubák ütegein. Azt hitte, hogy kamarazenekar és kamarakórus fog játszadozni Léon hatalmas látomásával. Most pedig a templom tűnt kicsinek.
A padsorok zsúfolásig megteltek.
Előbb az érsek, majd az abbé beszéltek a műről hosszan és unalmasan. Szilvia pedig Léont látta leterítve és kihűlten, ahogy arra gondolt, hogy aki miatt ezernyi ember itt van, sápadt és hideg, a vonásai lassan szétomlanak, húsa megromlott.
Visszafogott taps csattogott a beszéd végeztével, majd elkezdődött a mű. Ahogy a zene végighömpölygött a kupola alatt, a csend kéklő méltósága fedte be a tömeget. Aztán megtelt arany és vörös foltokkal, vad lett és lármás, vádló és kegyetlen, majd magasztos és békés. Egyórányi zsongás, zúgás és tékozló ünnepélyesség volt. Mikor vége lett, a kórust csak egy hegedű kísérte, s mikor a kórus végérvényesen elhalkult, csak a hegedű aranyszínű melankóliája szólt a kupola alól.
Két perc múlva csend lett. Hosszú és kíméletlen. Majd egy-két csattanás szólt innen is, onnan is. Ahogy két tenyér egymásnak lendül. Aztán néhány tucatnyi, de erősebb volt az elégedetlen mormogás.
Az asszony az oszlopok árnyékában megbújva hallgatta a kifelé menőket.
- Ez Berlioz gyengébb változatban. Liszt, de vontatott és unalmas. Beethoven Missa Solemnise Beethoven zsenije nélkül. Utóérzés, fáradt, dekadens öncélúság.
Aztán a kórus zajongva indult az oldalhajók felé. A zenekar tagjai még egymást csitítva fecsegtek, volt, aki vitatkozott. Majd egy ütős a hatalmas cint a földre ejtette. Hangos csörömpölés...

- Asszonyom, ébredjen! – hallotta a feje felett, miközben kereste a templomfalat, de csak szürkeség zuhogott mindenhonnan rá. – Kérem, hölgyem! – Itt nem lehet aludni! Egyáltalán ki engedte, hogy itt maradjon éjszakára!
Szilvia hirtelen magához tért. Léon holteste eltűnt mellőle.
- Kérem... A férjem – hazudta, de mégsem érezte, hogy a hazugsága becstelen lenne.
- A kétszáznegyvenhatost elvitték. Ma lesz a temetése. Átszállították a ravatalozóba.
- A temetés... - suttogta Szilvia.
- Kérem, hagyja el a halottasházat! – ismételte a fölé hajló férfi. – Kikísérem – tette hozzá, s belekarolt az asszonyba.
Szilvia úgy érezte, hogy repül, s körötte a világ elomló vonalak színes kavalkádja.
A napfény és a hideg levegő felébresztette. Minden fehér volt.
- Esett a hó – mondta, s ámulva nézte a végtelen ragyogást.
A párizsi háztető félrecsapott fehér süveggel álltak, az utcák és a terek márványszerűsége elvakította.
- Igen, asszonyom, egész este esett. Soha nem látott módon szakadt.
Szilvia köszönés nélkül elindult. Ment előre, s élvezte, hogy arcát hideg fényekkel égeti a nap, s minden tökéletesnek tűnt. Arra gondolt, hogy mennyire kár, hogy ezt Léon nem láthatja. Eltűnt Párizs minden mocska, szürkesége, a koldusnegyedek renyhesége. Ami szép volt, szebb lett, s ami rút, a tisztaság szentségével takarta be üszkös sebeit.

- Kérem vissza a partitúrát! És küldje el a zenészeket!
Az abbé hebegve bámulta a nőt, s annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott.
Szilvia egy köteg pénzt vett elő.
- Fizessen ki mindenkit, az előadást letiltom. Az abbé kezébe nyomta a sárga szalaggal összekötött pénzköteget. Ha több, mert több, legyen az öné a fáradozásaiért.
Azzal hátat fordított, s magához intett egy ministránst.
- Szedd össze az össze kottát, amit találsz!
A fiúcska két másik társával engedelmeskedett. A pap a nő után szaladt.
- Magyarázattal tartozik!
- Nem tartozom semmiféle magyarázattal!
- De igen, Madame. Itt százak az ön kedvéért éjt nappallá téve...
- És a pénzemért...
- Igen, azért is. De ebben több volt.
- Ennek már nincs jelentősége. Kifizettem, semmi közünk egymáshoz.
A ministráns odaért a vaskos füzetkupaccal. És még két társuk is megrakodva lépett az asszony elé. Szilvia pénzt adott nekik, majd a gyerekeknek annyit mondott:
- Tüzeljétek el. Ebben a nagy hidegben jól jön egy kis meleg.
Majd elkért egyetlen partitúrát. Ott hagyta a templomot, az abbét, s ment előre elszántan. Mikor a Petit Pont-nál megállt, majd elsétált a híd közepéig, kettesével-hármasával tépte ki a lapokat, s dobta a vízbe. Azok szánkóztak még a jeges vízen, majd belefulladtak a folyóba. Szép lassan, nehezen megadva magukat. Egy különösen ellenállt a végső pusztulásnak. És erről Szilviának saját, egészen kihűlt lelke jutott az eszébe.