Nehéz szíved már nem vágyott újabb tavaszra,
s e szörnyű, gyászos télbe döngölted Magad.
Bánat gyötört, a torkodat méreg harapta,
s csak vártad, jöjjön az, mi végleg elragad.

Ágyat vetettél: olykor álom hullt szemedre.
Virradt: homályos képek játszottak Veled.
Ködökbe vesztél s kósza szikrák közt lebegve,
halvány ujjakat markolt görcsösen kezed.

Ajtót nyitottál, szél söpört szét minden gondot,
talán még láttad őt, amint melletted áll;
halk volt, szívedhez ért, a tested földre omlott,
s csendet
lehelt beléd a szenvtelen halál.