Reggel volt.
Szilviát átkísérték a kihallgató terembe. Egy asztal mögött négyen ültek, az egyik csak jegyzőkönyvet vezetett, a másik három unalmas bürokrataábrázattal nézte a nőt, aki bizonyára hatott ezekre az emberekre, mert a fiatalossága, mozdulatainak megtört eleganciája természetes és őszinte volt.
- Kérem, foglaljon helyet!
Ahogy az asszony leült, figyelték minden mozdulatát.
- Mellettem Benetti kapitány, balra tőlem Paolo Orsini rendőrnyomozó, én Alessandro Fratti vagyok az ideiglenes olasz kormány nevében ügyész és hadbíró.
A férfi iratokat rendezgetett, majd fontoskodva a nőre nézett. A másik kettő inkább érdeklődve figyelt.
- Kérem, röviden válaszoljon a kérdésekre! Megértette?
- Igen.
- Akkor kezdjük!
- Ön Rozalia Bardy?
- Igen, az vagyok.
- Ön milyen nemzetiségűnek vallja magát?
Szilvia elgondolkodott. Nem azért, mert nem tudott volna azonnal válaszolni, hiszen magyarnak tudta magát. De hirtelen csak kavargó emlékei voltak Magyarországról, még városokat sem tudott volna felsorolni. Csak halottakat látott maga előtt, számkivetettséget, pisztolyt, mérget, menekülést, hazudozást, elvesztegetett gyermekkort.
- Kérem, válaszoljon!
- Magyar vagyok. Magyarországon születtem.
Ez némiképp meglepte a négy embert, akik egy percig sugdolóztak, majd az útlevelét egymásnak adták.
- Önnek van olasz és francia útlevele is. Mit jelentsen ez?
- A Nagy Háború idején és annak előtte Olaszországban éltem. Majd később Franciaországba települtem át.
- Miért nem adta át az olasz útlevelét a francia hatóságoknak.
- Mert sejtettem, hogy jól jöhet még.
- Ön tudta, hogy háború lesz?
- Ismerem az embert. Nincsenek illúzióim.
A kihallgatók egymásra néztek, majd egy másik, szűk szemöldökű, kecskeszakállas rendőrtiszt kérdezett tovább.
- Kérem, válaszoljon tisztességgel.
- Így teszek, monsignore. Így tettem eddig is.
A férfi elengedte a füle mellett a nő védekezését, majd újra kérdezni kezdett.
- Mit csinált az első háború alatt Olaszországban?
- Sebesülteket ápoltam. Ápolónő voltam. Hitem szerint sok életet mentettem vagy könnyítettem azon.
- Kérem, csak a kérdésre válaszoljon! – mondta a katonatiszt, akinek a tekintetében inkább a fáradtság indulata lobbant, mint a haragé.
- Így tettem, monsignore capitain – válaszolta az asszony olyan határozottsággal, hogy a kérdező, aki nagyra nyitotta a száját, most elharapta a szavakat, az iratokba merítette a tekintetét.
- Akkor térjünk a lényegi kérdésekre! Milyen kapcsolatban állt Alberto Sortival? – kérdezte a kecskeszakállas.
- Szinte semmilyenben. Sok év óta most láttam először.
- Ezt nem értem.
- Elhagytam Olaszországot. Sorti úr, nekem Alberto itthon maradt.
- Mikor visszatért, nem keresték egymást?
- Nem, dehogyis.
- Miért?
- Mert szinte semmiféle kapcsolatban nem álltunk.
- Akkor hogy került mégis vele kapcsolatba?
- Rám talált. A Manzoni úton laktam, egyszerre megjelent.
- Elmondta, hogy mi járatban van?
- Csak annyit mondott, hogy nem találhatják meg.
- Tehát bujkált?
- Igen. De azt nem tudhattam, hogy ki elől.
- Önnek tudomása van arról, hogy Alberto Sorti a fasiszta mozgalom tisztje, kezdetektől fogva tagja?
- Sejtettem, hiszen amikor elhagytam Olaszországot, beszélt erről a mozgalomról.
- És önt nem zavarta, hogy Alberto Sorti ennek a hazaáruló és háborút szító szervezetnek a tagja?
- Szinte egész Olaszország Mussolini híve volt. De hiszen ezt önök jobban tudják – válaszolta a nő eltökélten.
Erre a kecskeszakállas felcsattant:
- Kérem, a cinizmussal semmire nem megy!
- Nézzen rám, monsignore. Bármit tettem, semmire nem mentem. Magam is senki és semmi vagyok.
- Térjünk vissza Alberto Sortira! Hogy ismerkedett meg vele? – vette át a kérdéseket a katona.
- A Nagy Háború idején. Kisgyermek volt, az apja hősi halált halt Olaszországért. A gyermeknek akkor senkije nem volt. Igyekeztem segíteni. Háborús árva volt. És jó gyermek.
- Értem – mondta a katona, s hosszan belebámult az irataiba.
Majd a nőt hosszan megnézve kérdezett.
- És miért tért vissza Olaszországba?
- Franciaországban ellenségnek számítottam. Magyar vagyok, s olasz útlevelem van. Máshova nem mehettem. Olaszország volt a legközelebb.
- És mit csinált Torinóban a háborús évek alatt?
- Ugyanazt, amit az első háború idején. Sebesülteket láttam el.
- Fasisztákat?
- Olaszokat.
- Kérem, tiszteséggel válaszoljon a kérdésekre vagy elzáratom! – mondta a kecskeszakállas.
- Katonákat. Olyanokat, akik meghaltak volna. Nem számított, hogy fasiszta volt vagy hazafi, hiszen akkoriban azt sem lehetett tudni, hogy a kettő ugyanaz vagy egymásnak ellentmondó állapot. De voltak ott angolok, lengyelek és ki tudja, hányféle náció. Ott sebesültek vagy haldoklók voltak. Emberek. Aki haldoklik, annak nem számít, miféle náció tagja...
- Jó, jó... Ez a része most nem számít.
- Az én hitem szerint csak ez számít.
A kecskeszakállas egy pillanatra felemelte a kezét, majd lassan ezt kérdezte:
- Ön milyen hitű?
- Nem értem a kérdését.
- Ön azt mondta, hogy a hite szerint. A hite szerint ön hova tartozik.
- Ezt nem tudom pontosan.
- Hogy lehet? Ön nem tudja, hogy milyen hitű?
- Gyermekként ... Nos, mikor gyermek voltam, nem részesültem vallásos nevelésben.
- Akkor?
- Van hitem.
- Miféle?
Szilvia elgondolkodott. Hirtelen maga előtt látta, mikor egy hatalmas ládában ketten húzták ki a leamputált végtagokat, szinte érezte a műtő orrfacsaró bűzét, az éhető kemence nehéz, fájó szagát. Látott a műtőasztalon remegő embereket, akiket hárman fogtak le, s látott alig huszéves szép férfiakat megcsonkítva, szétdarabolva.
- Kérem, beszéljen! – csattant fel a kérdező.
- Hiszek abban, hogy van Valaki, aki jobbnak teremtett, mint akik itt ülünk vagy odakint még mindig egymást gyilkolják...
- Elég... Jól van, elég. Talán ez nem is idetartozik.
Szilvia hallgatott, a terem megtelt a csend szürke remegésével.
- Ön mely nyelveket beszéli? – törte meg a csendet az újabb kérdés.
- Magyar, olasz, francia, német, latin, s egy kevéssé spanyol és horvát.
- Tehát egy ilyen művelt asszony nem tud eligazodni a világban, akinek magasrangú körökben bejárása volt.
- Bíró úr, azokban a magas rangú körökben egy nő ugyanannyit számított, mint a katonák közt a háborúban.
- Ismét figyelmeztetem, a kérdésre válaszoljon! – mondta a kecskeszakállas.
- Engedje, kérem, Monsignore Fratti, hadd beszéljen az asszony! – mondta a katona együttérző tekintettel.
A levegő most megfagyott a tárgyalóteremben.
- Mást nem mondhatok – válaszolta Szilvia. – Nem vagyok olasz, de mivel az önök hazája befogadott, ezért az önök hazáját szolgáltam. Alberto pedig szerencsétlen háborús árva volt, s olyan volt, mint egy kóbor kutya. Azt a lábat nyalta, amelyik nem rúgott belé. Nem tudhatom, hogy önök mit tettek volna a helyében, én megértettem ezt a fiút még akkor is, ha nem tartottam jónak vagy helyesnek a döntését. A háború után kértem, hogy jöjjön velem. De ő a hazáját akarta szolgálni. Nem jöhetett velem, mikor nekem akkoriban hazát kellett találnom. Albertót meglincselték, amihez nincs joguk az embereknek, viszont az olasz csendőrségnek kötelessége lett volna megvédenie őt. Ahogy önök engem itt az igazság mérlegére löknek, Albertónak is megjárt volna ennyi. Bármit is tett.
Itt Szilvia megállt a gondolataival. A szavai elfárasztották, s hirtelen maga előtt látta a kisfiút, majd a kétségbeesetten menekülőt, később a halott szoborszerű arcát, mely a kibicsaklott nyakra dőlt.
- Kérem, folytassa! – mondta a katonatiszt szelíden, de határozottan.
- Asszony vagyok, s mint nő ebben a szörnyű világban, az önök világában én nem tudok kiigazodni. Én méltó akartam lenni ahhoz az élethez, amit kaptam. Ha tévedtem, hát tévedtem. Ítéljenek el az önök törvényei szerint. De ha elítélnek, elítélik az ártatlan fiamat is, akit nem kereshetek meg, mert önök fogva tartanak...
Fratti váratlanul közbevágott.
- Az ön útlevelében az áll, hogy ön bárói rang birtokosa. És mint ilyen, rendelkeznie kellett éleslátással!
Szilvia elnevette magát:
- Császárok és királyok, miniszterek és diplomaták robbantanak ki háborúkat. Ha ők nem rendelkeznek éleslátással, tőlem mi alapján várják el.
A katona elismerően bólogatott, majd Frattit megakadályozva ennyit kérdezett:
- Hány napja nem tud a gyermekéről?
- Ez talán a negyedik nap. Az elmúlt napokban beteg voltam, a lakásomat bombatalálat érte, s volt, hogy az utcán háltam.
- Értjük a szavait, megvizsgáljuk a helyzetét. A kihallgatást berekesztem – mondta a katona, majd intett egy őrnek, aki Szilviát visszakísérte egy széles helyiségbe, ahol sokan várakoztak, és még többen jöttek vissza különféle meghallgatásokról.

Délután ismét visszavitték az asszonyt a kihallgató helyiségbe.
Fratti felolvasta a határozatot, melyben annyi volt, hogy az országból kiutasítják, s mivel Svájc, Ausztria, Franciaország sem fogadja be, ezért Magyarországra toloncolják vissza.
- Megértette az ítéletet? – kérdezte Fratti?
De mielőtt a nő válaszolhatott volna, már két csendőr megragadta a karjánál fogva és visszalökdösték. Szilviából most szakadt fel az a mély seb, mely alig varasodott, annál gyulladtabb volt. Hangosan kiabálni kezdett, majd jajveszékelni, később könyörögni. Még hosszan sírt, mikor visszavezették a fogdába. Elájult.
Másnap, még korareggel volt, mikor Benetti megjelent, s kinyittatta a fogda ajtaját.
- Kérem, asszonyom, jöjjön velem!
- Hova visznek?
- Egyelőre ne kérdezősködjék! Üljön be! Nem kell félnie. Segíteni akarok – mutatott a dzsip felé.
Elindultak a torinói utcákon, s Szilvia ismét megborzongott a szétbombázott házak látványától. Volt, amelyik csak kiégett, az ablakok feketén bámultak az arra járókra. Egy áruház tele volt leszakadt gerendákkal, törmelékkel, szinte magasabban álltak a szétforgácsolódott falak, téglák, mint a homlokzat. Egy hosszú bérházat kettévágott egy akna.
- Hova visz? – kérdezte rezignáltan Szilvia.
- Olyan helyre, ahol talán kárpótlást nyer az elmúlt napokért.
- Az nem kárpótlás, ha ez a néhány nap elvész.
- Akkor legyenek évek. Mondjuk tizenkettő.
A nő riadtan nézett a katonára, aki most az utat figyelte, szűkös és sötét utcán hajtott át, majd kiért a Garibaldi térre, hol sátrak és hosszúkás üzletek sorakoztak. Némelyikre nagy vörösszínű kereszt volt felfestve vagy fehér zászlót rángatott a reggeli szél. És itt volt egy kápolna, mely kormos volt, s a fal tele volt lőtt sebekkel.
- Menjünk végig. Talán itt van a fia.
- Léon – suttogta a nő maga elé.
Hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel a váratlan jósággal. Csak tátogott, de a szavak a torkában maradtak.
- Jöjjön. Sietnünk kell!
A nő kapkodta a lábát, a katonatiszt alig győzte visszatartani az asszonyt, hogy ne siessen annyira.
Hosszú ágysorok voltak, itt gyermekek feküdtek. Többnyire bekötött fejű vagy felkötött karú gyermekek voltak. De volt köztük, akinek a lába helyén csak egy csonk volt, szinte derékig bepólyálva. Riadt kis állat volt mind, szárnya vesztett szerencsétlen. Szilvia azon kapta magát, hogy imádkozik, s még inkább kér.
- Uram, csak ne legyen nyomorék vagy halott. Vagy legyen... Csak legyen meg.
Félóra alatt végig járták a sátrakat és egykori áruházat, melynek még a pultjai és polcai megvoltak, de mindenhol tábori ágyak voltak kísértetiesen fehér regimentje sorakozott.
Az asszony fájón nézett rá, az arca megszürkült, üres lett és szinte megszépült. Benetti arra gondolt, hogy ím, a fájdalom szép, hideg, embertelen, s mégis földöntúli. Mert az anya fájdalmát a szeretet faragja ki a vonások márványos egyszerűségéből.
- Jöjjön!
- Már nincs hova mennem – nyöszörögte a nő, s leroskadt a földre.
- Jöjjön. Még a templom.
- Benetti, hagyjon itt! Ne küldjön Magyarországra! Így ne...
- Kérem, asszonyom... - suttogta, s közben körülnézett, hogy kik látják kettejüket.
De senki nem foglalkozott velük. Lehajolt, magához ölelte ezt a megtört nőt, aki olyan könnyű volt, alig lehetett több negyven kilónál. vagy még annyi sem volt.
- Jöjjön!
A nő engedelmeskedett. Kiszolgáltatott volt, már nem törődött azzal, merre vonszolják.
- Ha van Isten, itt lesz – mondta Benetti, s a nőt egészen magához emelte.
A kis templom hideg volt, noha egy ideiglenes kályha vöröslött benne. Itt is ágyak sora fehérlett, s a faragott szentek szürkén és sápadtan bámultak az ittlevőkre.
Benetti néhány szót váltott a pappal. Szilvia csak annyit halott, hogy „igen, igen", és „hogy nézzenek alaposan körül".
Szilvia elindult, de a gyermekét sehol nem találta. Aztán egyszerre suttogásra lett figyelmes.
- Mama, kérem...
Szilvi most vette észre, hogy a gyermeke áll mögötte, s a karját feléje nyújtja.
Nem tudott hirtelen semmit sem mondani. Csak nézte a kis Leont, aki egyáltalán nem hasonlított az apjára, s most alig emlékeztetett egy gyermekre. Felnőttes volt a tekintette, s a gyermektest véznaságáról elvonta a tekintetét a monokli a szeme alatt, s a vékony gézzel átkötött feje.
Aztán Szilvia letérdelt a gyermek elé, s úgy ölelte át. Nyöszörgésszerű sírás tört elő belőle, olyan, mint amikor a legotrombább vadállat és a legérzékenyebb ember rálel a kicsinyére.
Aztán hallotta, hogy a pap annyit mind a katonának, hogy a gyermeket lopáson kapták és megverték, de el tudott menekülni, véresen és betört fejjel itt talált menedékre.
Szilvia hosszan felnézett a nagy keresztre, melyen az egykori Krisztus-test árnyéka látszódott. Valaki leszedhette, de Szilviának régi gyermeki legendák jutottak az eszébe. Talán nem is lopták el a régi corpust, hanem az Isten jár az emberek között, s összeszedi a betört fejű árvákat.
Benetti egy órával később is komoran bámulta az anyát és a gyermekét. Tudta, hogy Olaszországban nem maradhatnak. És hogy vagonokra rakják ezeket a szerencsétleneket is, úgy viszik át Ausztriába, s onnan szétosztják őket.
Kérem, siessünk. Írok egy igazolást, azzal talán nem fognak kérdezősködni. A papírt még a táborban lepecsételtem. Nem tudok semmi bíztatott mondani.
- Ön mindent megtett, kapitány. Soha nem találkoztam...
- Kérem, asszonyom... Olyan évek állnak mögöttünk, hogy a mások megsegítése senki számára nem érdem. Bűnös itt mindenki.
- Nem tudom, hogy legyek mégis hálás önnek – mondta az asszony alig hallhatón.
- Boldoguljon... Ez most jól jöhet nekem is. Nevelje fel a fiát.
Benetti körülnézett, aztán levette a karóráját, s a nőnek adta.
- Jó kis óra. Egy társamé volt, meghalt. Talán önnek segít. A legrosszabb esetben adnak érte ételt vagy egy kevés pénzt. Értékes kis darab volt ez a háború előtt...
És Benetti visszakísérte a nőt és a gyermeket, akiket már nem vezettek át a fogdába, hanem az udvaron összeterelt emberek közé vegyítettek. Szilvia a gyermekében gyönyörködött, már nem törődött Benettivel sem, mert elnyelte mindkettejüket a szürke, piszkos tömeg.