Az ajtónál |
Kínoktól szagló csont-fehér szoba, rácsról lecsüngő tintakék remény; árnyak fölött lágy fény libben tova s csak szürke csend marad kihűlt helyén. Idő csorog, sajgó múltat érlel; s gyufányi lángot markoló szemek még harcot vívnak egy szörnyű lénnyel, hiába tudják, úgyis vesztenek. Utolsó kép egy keskeny résen át: tükörből néz egy szőke kisgyerek. Itt elsötétül, virrad odaát, és felragyognak végtelen terek. |