Elbujdosott pillanat
I.
Ködben a nap ajkába harap.
Csuklik az égbolt, félrenyelt
megint. Pattan a lánc, szeme
nyílik, visszanéz. Milliom
elbujdosott pillanat tekintete
fénylik mozdulatában,
amikor hátratekint: valahol
mindig voltak éveink, szépek
és erősek voltunk, de lehet,
hogy csak mások, mint ezek.
Törhetetlen jellemekben nem
volt hiány sohasem, példáink
apáink lehettek, s kortársaik,
sorstársaink emlékezetében.
II.
Elpáholtak minket az évek,
elpártoltak tőlünk az érvek,
s a sörénylobogású, roppant
délutánok éjbefutó álmait
most újra megidézed, mikor
bányalidércek lengnek,
s kénkőszagba fullad a táj.
Hétközi csöndek vadcsapásain
gyöngy-fehér hazatérésre vársz
minden vasárnap délután.
III.
Könnyű föld már az elmenteké,
hova vágyna lihegve sok itt maradó,
ám a lélek ellen mit se tehet.
Zsoldos magányban sóhajt magában:
„Talán mégis igaz volt minden,
ha már itt megadtam az árát,
s nem hiába éltem, tartva irányt
a nyomor nyomvonalán.”
Vén renegát fog-teli szájjal
nemet vicsorított rád,
ha a kényszer kérni vezérelt,
s porcelánmosolyú arccal űzött el.
Bőszen feledte nyolcvanhat évét,
mintha idelenn remélne örök életet.
IV.
Szisszenve tovalódul az év.
Szárnyal, mint a szívverésed,
sodortatsz, félelemből félelembe,
és a sötétté hazudott égből
már nem akar hullani a hó.
Csordásodik odakünn a lét.
Csahos éj odvában, utcákon él
a sok valóság-független torzó.
Neked is, egymásnak is idegen
e jövőtlenné hazudott generáció.
V.
Ködben a nap ajkába harap.
Csuklik az égbolt, félrenyelt megint.
Pattan a lánc, szeme villan, kinyílik.
Milliom elbujdosott pillanat fénylik
mozdulatában mikor előretekint.
2016-03-13
