Több hetes kényszerű
szobafogságomtól szabadulva most szinte naponta megfordulok a belvárosban.
Mikor utoljára csatangoltam a maihoz hasonló felszabadult lélekkel, - az még a
buta balesetem előtt volt, március elején.

...a tél semmivé foszlása, a tavasz első napjai így gyakorlatilag
„kiestek" számomra.

Nagyon hiányzott.

Nagyon rossz volt csak az ablakon keresztül és ritkábban az autóból elsuhanni
látni az éledő világot magam körül, - és most ámulok az április bőkezűségén...

Buda gyönyörű.

Tavasszal pedig különösen az.



Ma - bár szégyenlősen - , de sütött a nap, és kellemesen meleg volt a
délelőtt. 

Igazi tavasz záporozott rám mindenfelől, és én nem tudtam elég hálás lenni a
harsogóan szép zöld fáknak, bokroknak, színes virágoknak, tárt ablakoknak, a
budai, mindig lejtős, vagy hegynek kapaszkodó kis utcácskáknak az illatért, a
látványért, a színekért, a tündérjátékért.



Már annyiszor leírtam, elmondtam, megverseltem, mégis minden új tavasszal
kibukik belőlem az ámulat: valami őselemi erővel szeretem ezt az évszakot...

Ma egy gesztenyefa előtt álltam percekig és csodáltam.

Üde-zöld, szinte áttetszően friss, újszülött levelei ejtettek rabul: nem tudom,
vajon megnézett-e már mindenki egészen közelről egy új gesztenyefa levelet...?

Legyezőszerűen, kúposan tárulnak szét halványszép levelei, és úgy ejtik
fejüket a föld felé, mint egy hatalmas, zöldfülű nyuszi, aki hátracsapta
hosszú, érzékeny fülecskéit...

Percekig álltam előtte és néztem.

Nem tud nem
eszembe jutni
Tóth Árpád csodálatos verse:



„Nézd! gesztenyefa-pagoda!

Lombja mélyén egész sereg

zeg-zug, mint száz szentély-üreg,

s bent apró virágoszlopok

halvány ivor-szine lobog.

Üljünk le itt e szent helyen,

öledbe hadd tegyem fejem;

agyamban alszik gond, szitok,

most áhitatot áhitok,

szárnyat, röpítőt és puhát,

levetni a bús test-csuhát,

nehéz szivem elejteni,

a fájó Én-t felejteni."

...

A zsenge levelek közt néha átszűrte magát az áprilisi (ma délelőttön kissé
bágyatag) napfény, megrezzent egyik-másik tapsifüles, zöld levél a langyos
fuvallatban, a közeli iskola nagyszüneti zsibongása is belesimult abba az
áhítatos, tompa fényességbe és finoman hangszerelt zsivajba, amit még az
útjavító munkások harci gépeknek is beillő masinái sem tudtak recsegőssé tenni.

Minden szelíd volt és az ázott föld illata dúsan, gazdagon áradt a hatalmas és
gondozott kertekből, az orgonabokrok a kerítésekre könyökölve káprázatos
színorgiát dobáltak a Júlia és a Pasaréti útra, duzzadtan, ezernél is több,
aprócska szirmaikkal lobogó mély-lilákat és hófehéreket lobbantottak a
szemembe, orromba, olyan erővel, hogy míg felfelé baktattam a Fenyves lejtőn,
hazáig éreztem hajamban az illatukat. Jobban mondva véges-végig kísértek,
hiszen itt minden kert - akár egy-egy kastélypark -, virágzó, szép rendjük
látványával nyugtatják lelkemet.

...fülemen a modern kor szerkentyűje, az elmaradhatatlan mp3 - mennybéli zene
szól,-  zsebemben a telefon, mely megszólalt, alighogy beléptem a
kapun...Mindkettő éltető erőm.



Csöndes, hálás mosolyommal föltétlen bizalmamról biztosítom a tavaszt ebben az
évben is.

Vajon hányszor mondhatom még el ugyanezt...?

Budapest, 2008. április 23.